Határ

Túl az elégen, az ízek más
jelentést kapnak. Beletörődni
a nélkülözés csendjébe sem
több egyéb hallgatásnál.
Létezik keserű, és maró
levegőjű kiszámíthatóság.
Az erdő csendje, a város
távolsága – mind mesék
fénylő vágyai csupán.

Egyedül az istenek sem
válnak megváltó hatalommá:
kell, hogy valaki bűnös legyen.
Ahogy felejtés görbület
és áldás, úgy használt
bizonyosságnak, mikor
vadászokat hallottunk
a hóban. Áruló meleg sóhaj:
szembenézni a mással.

 

Beszélek róla

Ha itt van, nincs látásom.
Ki nem mondott egyezmény:
nem jön el mindig. Szabadon
enged, gyámoltalan leszek.
Van harag, megnyugvás,
csalódás. Egyik sem írja le a
ködös délutánok levegőjét, mikor
sétálni indulok, és látatlanul
velem lépked a macskaköveken.

Beszélek másokkal: figyelnek,
mint rendes szeretőkhöz illik.
Ölelnek és harapnak – a
folyamat ismert sorozat,
nem ad mást, csak igazolást
a romlatlan test illatára. Nem
hagy magamra, ha elkóborol
is rám gondol: kettőnk
kívánsága a megszállás.

 

Foglaló

Bezártam, hová sosem
merészkedtem. Legbelül,
lélekfojtó keggyel arcán,
vár. Nem retteg, türelmes:
tudja, vérszomj űz engem
is más vadmadarak után.
Port kavaró szárnycsapás.
Glóriával fejünkön rohantunk
gyalázatos emlékeinken át.

Mezítláb állva egymás
szavát ittuk, míg kopott e
vakságba töltött megelégedés.
Éjjeli utunk kísérve ült
ágyam sarkán. Aztán sötét
hajnalt harcoltunk, többet nem
beszéltünk. Gyermekek voltunk,
gömbölyűek. Most fehér kézzel
ismerjük fel egymás arcát.

 

Ujjak, karmok

Maradéka a régtől cipelt
megbocsátásnak: hamis
képet fest a lélek szépségéről.
Én sem vagyok több, mint
az, amelyet zsákmányomnak
tudhatok. Suttogott időről,
amikor tűznél ül, de nem hallom.
Azóta nem keresek ösvényt,
sem szarvasok nyomát.

Követni tanítottak, hallgatni
mások hagyatékát. Most
hátam görbe, ujjam néma.
Őrületbe hajló elképzelések
teremtőkről, szelídségről
és képtelen várakozásról.
Hagyott maga után
mozdulatokat és imákat –
semmit, ami bizonyítható.