Július 26.

Este részegen értem haza.

Jobban mondva inkább csak ittasan, mert bár részegen indultam el St. Pauliból, de a majdnem egyórás út alatt, amíg hazaértem, valamennyire kijózanodtam, a felfokozott hangulati állapotból a fejfájás, a fáradtság állapotába kerültem, de annyira még elég éber voltam, hogy társaságra vágytam, beszélni akartam valakivel; abban az állapotban voltam, amikor az alkohol még nem tompítja az agyat, hanem serkenti, jobban mondva tehát locsogni akartam, jártatni a szám, így megszabadulva a bennem keletkezett energiától, mielőtt az felhasználatlanul kialszik bennem, mert akkor csak az üres űr marad utána, amit a részeg emberre jellemző túlérzékeny lelki állapot nem bír elviselni, és ami aztán megnyitja az útját az önsajnáltatás nem túl férfias szólamainak; de annyira már józan voltam, hogy saját, instabil lelki állapotomat tudomásul vegyem, így tehát nem csak azt láttam tisztán, hogy mire van szükségem, hanem azt is, hogy, saját állapotomból kifolyólag, mindenképpen jobban járok, ha kerülöm a másokkal való személyes érintkezést, lévén ezzel egész egyszerűen csak leégetném magam.

És hát amúgy is azért mentem el, hogy még csak véletlenül se fussak össze Hankával, de végül is hiába, korán értem haza, még alig múlt tíz óra.

Georg még reggel hazautazott Berlinbe, Manuela pedig, akinek napjai a lázas készülődéssel és pakolással telnek, mert ugyanazon napon, amikor én is el fogok utazni, ő is elköltözik, öt év ittlét után elhagyja kis szobáját, és érezhetően ez Hankát is szomorúvá tette, hiszen egy barátnőjét veszíti el, akivel sok közös éjszakát töltött el beszélgetéssel, amolyan trécseléssel, szintén nem volt itthon, egy barátnőjével volt, és nem lehetett tudni, hogy mikor jön haza; kényelmetlenül ketten maradtunk hát, miénk volt az egész lakás, és mivel Hankának teljesen kiismerhetetlen volt a viselkedése, mert a kislányosan incselkedő, ugyanakkor nőiesen nagyon is vonzó megjelenéséből bármikor átléphetett a kifejezéstelen arcú, hideg és rideg nő szerepébe, ilyenkor köszönésem alig viszonozta, ha a konyhában egyszerre tevékenykedtünk, némán kerülgetett engem, és mivel én a múltkori takarítási ügy miatt még mindig szégyenkeztem egy kicsit, szótlan és megközelíthetetlen viselkedését mindig magamra vettem, hiába, hogy azóta rendben beírom a nevem a takarítási naplóba, beilleszkedve ezzel a még mindig meg nem értett rendbe, bűntudatom nem múlt el, nehéz még a magam számára is megérteni ezt a gyenge viselkedést, ha csak a meg nem szűnő idegenség-érzésem miatt nem, ami miatt állandóan behízelgő és alázatos akarok lenni, holott nyilvánvalóan ezt senki nem várja el tőlem; miért van az hát, hogy Manuelával mindig könnyebben és könnyedén elbeszélgetek fölösleges dolgokról, és magyarázatként az is csak kevésbé elfogadható, hogy Manuela nagyon is kiismerhető volt, viselkedésében nem volt semmilyen szélsőségesen váltakozó, állandóan mosolygott, a lényéből folyamatosan áradt a vidámság, annak ellenére, hogy örömre neki sem lehetett több oka, mint nekem, hiszen befejezve az egyetemet, jelenleg munka nélkül, céltalanul teltek a napjai, és nem feltételezem, hogy Németországban egy bölcsésznek sokkal jobb lehetőségei lennének, mint Magyarországon, de ennek ellenére szomorúságnak soha nem mutatta jelét, nyilvánosan bizonyosan nem, olyan ember volt tehát, akire azt szokás mondani, hogy pozitív kisugárzású; és ha például Manuélát megkérdeztem, hogy megy neki, akkor nem egyszerűen azt mondta, hogy jól, hanem az udvariassági szabályoknak megfelelően viszontkérdezte, hogy nekem hogyan megy, amire persze én is azt mondtam, hogy jól, de az ember az ilyen üres formákban mégis megnyugodhat egy kicsit, otthonosan érezzük magunkat bennük, mert hiába tartalmatlanok, de céljuk és lényegük szerint megszüntetik az idegenség érzését, míg Hanka ugyanezen kérdésre csak egy -val válaszolt, de soha nem kérdezett viszont, udvariatlansága nagyon is bántó volt, a legegyszerűbb és legártatlanabb gesztusokat is képes volt elutasítani, amely kíméletlen őszintesége, voltaképpeni anarchizmusa másrészről nagyon is vonzó volt számomra; megítélésem szerint mégsem Manuela kedvessége volt azon indok, amely miatt az ő jelenlétében mindig magabiztosabban, és egyáltalán, jobban éreztem magam, hanem azon alig megfogalmazható sejtés, amit a másikból érkező akár tudatos, akár öntudatlan jelek összessége okoz bennünk, és amit felfogunk ugyan, de agyunk dönthet úgy, hogy ezen jelek értelmét, vagy legalábbis értelmezését figyelmen kívül hagyja, talán valamely önvédelmi reakcióból, így pusztán csak érzékszerveink jelzései maradnak, amelyekhez nem érkezik az agyunkból semmiféle fordítás, mintha egy forró tárgyat fognánk meg, és éreznénk ugyan a fájdalmat, de nem tudatosulna bennünk a fájdalom oka, így cselekedni sem tudnánk a fájdalom megszüntetése végett, nem dobjuk el azonnal a forró tárgyat, mert az agyból nem érkezik erre vonatkozó parancs, és csak állnánk szorongva, kezünkben a fájdalom okával; hogy tehát én tetszem Hankának.

Mint férfi tetszem neki, pusztán csak a kinézetem, a külső tulajdonságaim összessége, tetszésének tehát semmi köze ahhoz a képlékeny jelenséghez, amit személyiségnek nevezünk, és csak most, e sorok írása közben jut eszembe, hogy bizony ezek a sejtések néha megkerülték az elmém ellenőrzését, és például olyan ruhákban jelentem meg Hanka előtt, amivel tetszését még jobban elnyerni remélhettem, úgy akartam a tekintetét magamra vonzani, hogy közben ezt még magam számára sem ismertem be, noha nyilván nem rendelkezhettem azzal a képpel, amivel ő látott engem, pusztán arra építhettem, hogy a barátja testes, bár nem igazán kövér, de zsírosan laza és puhány alakjához képest az én vékony alkatom, a csontjaimon, bár egyáltalán nem nagy és vastag, de ugyanakkor inasan megfeszülő, szikár izmok sokkal vonzóbb látvány lehet, vagy legalábbis a szerelmi együttlét egy teljesen más minőségét ígéri, és most azon hónapokkal ezelőtti – eddig elhanyagolhatónak tartott – emlék is eszembe jutott, ami talán önteltnek hangozhat, de nem baj, utat hagyok az emlékek szabad folyásának, amikor szobámban félmeztelenül éppen fekvőtámaszokat csináltam, valaki kopogott, és nem akarva megszakítani tevékenységemet, nem nyitottam ki az ajtót, hanem kikiáltottam, hogy szabad, és Hanka lépett be, aki így láthatta meztelen, mindenféle zsíros fölöslegtől mentes felsőtestem, és a kamaszosan szőrtelen, finoman csupasz bőr alatt az erőkifejtéstől megfeszülő és kidomborodó izmokat, és én ezt a váratlan, de jóleső fordulatot kihasználva, nem hagytam azonnal abba a fekvőtámaszokat, még néhányat megcsináltam, azon férfi kíméletlen zártságát mutatva, akit nem érdekel, ha egy idegen nő meglepi és meglesi őt, hanem mint aki elmerül saját, férfiasnak tudott testének csodálatában, majd ezután is csak lassan álltam fel, és mintegy félvállról kérdeztem meg, hogy miben segíthetek, de persze hiába a tettetett hányavetiség, ha ennek leple alatt figyeltem őt, és tökéletesen és tisztán érzékeltem lenyűgözöttségét és zavarát, az arcán megjelenő finom pírt, ami természetesen jót tett önbecsülésemnek, és miközben beszélt, továbbra sem figyelve rá, vettem fel a pólómat, megtagadva tőle a látványt, amivel persze megint csak az izgalmát növeltem, mindenképpen szerencsés alkalom volt tehát, hogy pont akkor nyitott rám, és miután elment, az a ravasz mosoly is megjelent az arcomon, ami önmagamnak szólt, fölöttébb férfias viselkedésem elismeréseként; de a teljesség igényével azt is el kell mondanom, hogy ugyanúgy a dolog fordítottja is megtörtént, éjfél volt már, Hankához már megérkezett a barátja, és én éppen a mosdóból tartottam vissza a szobámba, míg ugyanekkor Hanka indult a szobájából éppen oda, a konyhából vezető szűk folyosón találkoztunk össze, fehér hálóingjében légies könnyedséggel közeledett felém, nekem egy kicsit félre kellett állnom, hogy elférjen, a szemébe néztem egy pillanatra, majd persze rögtön, a férfiakra jellemző öntudatlansággal a melleire, napfénytől érintetlen, fehér melleire, amelyek a lépésektől finoman megemelkedtek, majd éppoly puhán visszazuhantak, majd innen pedig rögtön félre kellett tekintenem, az illetlenség és illetéktelenség vádját is elhárítva magamtól, de legyen ez a pillantás bármily rövid is, egy nő figyelmét soha nem kerülheti el, és egy pillanatra ugyanazt a mosolyt láttam az arcán, ami az én arcomon lehetett akkor az ő zavarától, és talán még elégedettebb is, mert nem csak annak szólt, hogy lám, most én nyűgöztelek le téged, hanem azt is jelentette, hogy ez a test ma este egy másik férfit fog a legédesebb gyöngédséggel kényeztetni, nem engem, ami persze mindenképpen az irigység, a féltékenység érzését szülte bennem, aminek persze nem érzelmi okai voltak, hanem azon elemi igény beismerése, hogy milyen is egy másik testét birtokolni, és hogy nekem nincs senkim; de a dolgoknak ezután sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, hiszen minden szellemi és érzéki tapasztalatomat megírandó történetem szolgálatába állítottam, és mindent, ami nem az én előzetesen elképzelt céljaimat szolgálta, elhanyagolhatónak tekintettem, és a szerepet, amit talán Hanka is betölthetett volna, másnak szántam, és talán ezért volt az agyam hónapokon át tartó némasága, ezért a szorongás Hanka jelenlétében, pedig hát milyen egyszerű is ez, igen, mindig minden milyen egyszerű!

Reméltem, hogy nem lesz otthon, vagy ha igen, épp a szobájában lesz, de a konyhában volt, éppen szendvicset készített magának, zöldségeket szeletelt, nem tudtam hát elkerülni őt, amit agyam józanabbik fele kívánt volna, hanem arra nyílt lehetőségem, amit a még éppoly erős, ha nem erősebb részeg énem kívánt, ezzel nagyrészt ki is iktatva, amit a józanság követelt bennem, és bár szobám kulcsát elővettem, az ajtómat már nem nyitottam ki, hátammal az ajtófélfának támaszkodtam, kezeimet zsebre dugtam, lábaimat lazán, de még a határozottság mértékén belül szétterpesztettem, és nyíltan a szemébe néztem.

Mozdulatai megakadtak, és megint azzal az érzelemmentes arckifejezéssel nézett rám, amivel gyakran megajándékozott, ha szóltam hozzá, éppen csak a szeme árulkodott kíváncsiságról.

És akkor megkérdeztem, hogy elmesélhetek-e neki egy történetet.

Hogy tessék?

Hogy elmesélhetek-e neki egy történetet.

Hogy miféle történetet.

Egy hamburgi történetet, úgyszólván egy igazi hamburgi történetet.

Hogy nem érti.

Egy igazi hamburgi történetet, mondtam, és innentől kezdve be nem állt a szám, fecsegni kezdtem, amúgy is úgy tapasztaltam, hogy az alkohol hatására németül is könnyebben, bár ugyanúgy kisebb-nagyobb hibákkal, de mégis folyamatosan beszélek, talán mert az agy társas igényei végül is mégis nagyobbak és erősebbek, mint egy idegen nyelv elvont szabályait megérteni és azt alkalmazni kívánó analizáló funkciója, gyanakvó zavarodottsága sem érdekelt különösebben, fecsegésemmel úgy is épp ezt akartam fokozatosan megszüntetni, hogy tudniillik éppen ma olvastam egy újságban, egy bulvárújságban, egy érdekes történetet, és igen, jól látja, egy kicsit részeg vagyok, és ezért indokolatlanul jókedvű, de szeretném elmesélni ezt a történetet, és higgye el, nem én találtam ki, meg tudom mutatni neki az újságot, a szobámban van, nem hazudok, de én szeretném ezt a történetet elmesélni, mert úgy érzem, hogy ez egy igazi hamburgi történet, nem tudom, miért gondolom így, a történet bárhol máshol megtörténhetett volna, nem csak Hamburgban, de ha valaki engem megkérne, hogy meséljek Hamburgról, ezt a történetet mesélném el, de bocsánat, túl sokat beszélek, szóval Bergedorfban vagyunk, ami Hamburg egy délkeleti városrésze, itt kezdődik a történet, és szeretném, ha elképzelne egy lányt, egy amolyan normális lányt, úgy hívják, hogy Sophie, ami magyarul Zsófia, persze a nevét az újság megváltoztatta, szóval ez a Sophie egy szőke hajú, kicsit kövér lány, anyjával és bátyjával él, az apja még a gyerekkorában elhagyja őket, többé nem is fogják látni, egyedül az anyára marad a két gyerek nevelése és a család eltartása, kicsit szegényen, de nélkülözésektől mentesen élnek; Sophie nem kifejezetten szép lány, nem sminkeli magát, többnyire farmert hord, általában véve nem öltözködik nőiesen, a fiúk iránt nem nagyon érdeklődik, ideje nagy részét inkább lovaglással tölti, tehát egy, ha szabad így mondanom, teljesen átlagos, voltaképpen feltűnést nem keltő, észrevétlen lányról beszélünk; ám amikor tizenhét éves lesz, valami megváltozik.

Itt egy kis szünetet tartottam, a csendben meg kellett győződnöm arról, hogy Hankát valóban érdekli-e a történet, nem nagyon figyelt rám, továbbra is paradicsomot és uborkát szeletelt, de nem szólt semmit, elhallgatásomra egy kicsit összerezzent, de mivel egyértelmű utalást nem kaptam rá, hogy fejezzem be, és néma közönye akár az érdeklődés leplezése is lehetett, folytattam a történetet.

Szóval Sophie elkezd változni; diétázik, rendszeresen sportol, és túlságosan feszes ruhákat kezd hordani, a barátnőivel elkezd bulikba járni, ami, gondolja egy kis aggodalommal az anyja, teljesen normális egy tizenhét éves lánynál; csakhogy valamivel később Sophie befejezi a tanulmányait – cukrásznak tanult – de ahelyett, hogy munkát keresne, egyre gyakrabban és egyre hosszabban jár el bulizni, úgy, hogy vannak olyan éjszakák , amikor már nem is megy haza, a barátnőinél alszik.

És Sophie hirtelen nagyon drága ruhákat kezd viselni, amiket elvileg nem engedhetne meg magának.

És az anyának, még mielőtt megkérdezhetné a lányát, szomorú bizonyossággá lesz a legnagyobb félelme; Sophie bátyjának barátnője ugyanis felfedezi a lányt egy sztriptíz bárban, amint Sophie éppen egy rúdon táncol; felvételt készít a lányról, amit másnap megmutat az anyának.

Az anya ezután összeszedi minden bátorságát, és elmegy a bárba, hogy a klub tulajdonosával beszéljen, és képzelheti, hogy az ilyen tulajok nem kifejezetten megértő emberek, amiről szintén tudnék egy vicces történetet mesélni, és az egyetlen, amire az anya hivatkozhat, hogy a lánya még csak tizenhét éves, de egyáltalán nem akar vitatkozni, fenyegetőzni, de az, hogy a lánya itt dolgozzék, az egyszerűen elképzelhetetlen; és az anya itt még nyer, a tulaj rábólint, és megígéri, hogy Sophie többé nem fog itt táncolni.

De a dolog ezzel még nem lett elintézve, az anya sokkal jobban fél a Sophieval való beszélgetéstől; fél, hogy Sophie egyszerűen csak becsapja maga után az ajtót, meglép, és örökre eltűnik az életéből.

De szerencsére téved, mert Sophie örül, hogy végre őszintén beszélhet erről az anyjával, és megszabadulhat a hazugságoktól; úgy képzelem el, anya és lánya ülnek az asztalnál, este van és csend, az anyának könnyezik a szeme, alig bírja visszatartani a sírását, Sophie megfogja a kezét, és határozottan, de az anyja iránti szeretettel ezt mondja: „Anya, én láttam ott azokat a szép nőket, és én is olyan akarok lenni, mint ők, szép, csábító és szabad, és erről nem tudsz engem lebeszélni”, és ekként is történik minden, néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után Sophie jelentkezik egy bordélyba, St. Pauliban, ahová fel is veszik; Sophie ekkor már mint Sonja Red lesz ismert az éjszakai életben, és aki ekkor már nem is hasonlít az egykori csúnyácska kamaszlányra; vörösre festett haj, óriási szilikonmellek, tetoválások és piercingek díszelegnek a testén, amit csak kétszáz euró fölött lehet igénybe venni egy rövid időre.

Az anya persze éjszakákon át nem tud aludni, sokat sír, újra és újra megpróbál a lányával beszélni, egyszerűen nem tudja elfogadni és megérteni lánya döntését, és megpróbálja őt megváltoztatni és egy normális életre vezetni.

Ám Sophie nem hagyja magát, és az anyának döntenie kell; a lányáért, vagy a lánya ellen, és az anya, természetesen, végül is elfogadja a lánya foglalkozását, és ennyi is a történet, az újság csak ennyit írt, nem tudom hát elmagyarázni neki, hogy egy lány miért akar kurva lenni, de nem is ez a fontos, amit én mondani akarok, az személyes, mert minden történetnek szüksége van személyes vonatkozásokra, hogy amikor egy kioszknál megláttam ezt az újságot, akkor a címlapon először nem a szövegre, erre az igazán bulvár szövegre figyeltem fel: A lányom egy kurva; hanem a képre, amely anya és lánya harmonikus közösségét ábrázolta, egy pillanatra megálltam, olyan sokkoló volt a felismerés, hogy hiszen én ezt a nőt már láttam, és hogy ő ezt megérthesse, oda kell mennünk, ahová neki mint nőnek nem szabad belépni, a Herbertstraßéra, mert tudniillik hónapokkal ezelőtt, amikor ott jártam, az egyik ablak mögött éppen ő, Sophie kínálta magát, abban a pillanatban éppen nekem, és rögtön megvettem azt az újságot, mert tudja, egy férfi hajlamos elfelejteni, hogy a prostituáltaknak is megvannak a saját, személyes történeteik.

Szendvicsével elkészült, de nem mozdult, engem figyelt, és bár mosolygott, a mosolyában inkább a bizonytalansága mutatkozott meg, még mindig nem értve, hogy mit is akarok én tőle.

És talán mondanom sem kell, hogy az utolsó mondatokból egy szó sem igaz; az újság persze valódi volt, a történetet tényleg ott olvastam, viszont dehogyis láttam én azt a lányt a valóságban, vagy ha láttam is, bizonyosan nem emlékeznék rá; de az elmúlt hetekben egyre kevésbé érdekel a valóság, jobban mondva úgy érdekel, mint képlékeny, alakítható anyag, mert sokkal jobban izgat az, ami lehetne, mint az, ami volt, és miért is ne lett volna lehetséges a különböző események, terek és idők olyatén összeütközése, ahol én találkozhattam volna Sophieval; de immár kifutottam a rendelkezésemre álló időből, és nem történt igazából semmi, jobban mondva semmi olyan, amit vártam volna, és mivel a saját, kézzelfogható valóságom a saját csúfos kudarcom lett, elkezdett a történéseknek egy olyan szintje foglalkoztatni, ami a valóságosból a lehetségesbe nyúlik át, mintha az volna az igényem, hogy olyan embereknek beszéljek, akik soha nincsenek jelen a saját tapasztalható valóságukban, mégha ebben a pillanatban Hanka nagyon is jelen volt, és bizony még előtte vagyok annak a tapasztalatnak, hogy ezt a jelenvalóságot a legközvetlenebbül érzékeljem és a magamévá tegyem, de csak ő volt itt, és egyedül csak rajta tudtam lemérni, hogy elhiszi-e a történetet.

És akkor azt mondta, ami számomra a teljes siker bizonyságát jelentette, hogy ő nem fogadja el, hogy egy nő eladja a testét, de nem is ítéli el őket, ő csak azt nem érti, hogy ezt miért mondtam el neki, nem szoktam én ilyen sokat beszélni, amióta itt vagyok, nem beszéltem ennyit, ezért nem érti, mit akarok ezzel.

Mondtam, ez csak egy történet, és egy történetnek nincsen célja.

Hogy ez biztos?

És mondanom sem kell, hogy megint hazudtam, mert nagyon is célom volt ezzel a történettel, és azzal, hogy ilyen könnyen leleplezte a hazugságomat, csak az én dolgomat könnyítette meg.