“Kötetével nemcsak az örvendetesen terebélyesedő hazai krimi-szakirodalom bővüléséhez járult hozzá, hanem a témában eddig tapasztalt honi angolszász dominancia enyhítéséhez is.”

Kálai Sándor: Fejezetek a francia bűnügyi irodalom történetéből, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012

Egy irodalmi folyóiratban hét évvel ezelőtt a Boileau-Narcejac páros, illetve Sébastien Japrisot egy-egy magyarra fordított regényét méltató irodalomtörténész így kezdte könyvszemléjét: „Talán meglepi az érdeklődő olvasót, hogy krimiíróként elkönyvelt francia szerzőkről olvas recenziót az Alföldben.” (Kálai, 107.) Az akkor kissé mentegetőző kritikus, Kálai Sándor, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusa 2012-ben már egy egész könyvet szentelt a francia bűnügyi regényeknek. Ezzel nemcsak az örvendetesen terebélyesedő hazai krimi-szakirodalom bővüléséhez járult hozzá, hanem a témában eddig tapasztalt honi angolszász dominancia enyhítéséhez is. Abban is igyekszik megkülönböztetni magát a könyv hasonló témájú társaitól, hogy gerincét nem általános műfaji ismertetés, vagy a krimi-alkategóriák és képviselőik portréjának megrajzolása alkotja, hanem maguk a szövegek kerülnek a középpontba. A krimi szó használatát Kálai láthatóan mellőzi, helyette a tágabb bűnügyi irodalom kifejezést preferálja.

A könyv négy nagyobb fejezete közül az első elméleti és történeti kérdéseket vesz számba: a tömegtársadalom és a tömegkultúra kialakulását. Az oktatás reformja, a sajtó elterjedése és a folytatásos regény kialakulása, valamint a posta és a vasút révén legyőzhető távolságok vezettek el egy közös képzeletvilág és referenciarendszer, tágabban az egységesebb nemzettudat kialakulásához. Jean-Yves Mollier szerint a 19. század második felében jöttek létre a populáris irodalom műfajai, és a hierarchia csúcsára a detektívregény került (21.). Vezető pozícióját máig őrzi a sci-fi, a kalandregény, az ifjúsági regény, a szentimentális regény, majd a később kialakuló kém-, fantasy és horror-, és pornográf irodalom előtt.

Kálai Sándor az ideológiailag terhelt tömeg-, illetve a nehezen behatárolható populáris kultúra kifejezés helyett szerencsésebbnek tartja a médiakultúra terminust, mert „alapvetően más aspektusra irányítja a figyelmet: a kulturális termékek létrehozói vagy fogyasztói helyett a hordozókra s azok üzenetet alakító voltára.”(27.). Pierre Bourdieu nyomán a szerző az irodalom elit-populáris kategóriáit a szűk, illetve a nagy produkciós mező oppozícióval helyettesíti, amely azt is elgondolhatóvá teszi, hogy az önmagát a népszerűhöz képest meghatározó magasirodalom van marginális helyzetben.

A könyv ezt követően a francia bűnügyi regény történetét foglalja össze több teoretikus nyomán. Az újságok folytatásos regényei eredendően szoros tematikus kapcsolatban álltak a napihírekkel (bűnügyek, katasztrófák), Sue és Dumas történetei sok új olvasót teremtettek, majd Èmile Gaboriau a Le Petit Journal című napilap szerzőjeként megteremtette a detektívregényt (1866 – A Lerouge-ügy), amely a nyomozás ábrázolása miatt célelvűbb történeteket mesél a történelmi vagy az erkölcsregényeknél. A későbbiekben Georges Simenon, Jean Amila, Léo Malet, a Boileau–Narcejac-páros (leghíresebb művük Az ördöngösök), a magyarul szintén olvasható Sébastien Japrisot (Csapda Hamupipőkének), majd az 1970-es, 80-as években színre lépő, nálunk szinte teljesen ismeretlen generáció tagjai, Jean-Patrick Manchette, Didier Daeninckx és Thierry Jonquet alkotják a francia bűnügyi irodalom első vonalát.

A monográfia második része a francia bűnügyi irodalom kezdeteivel foglalkozik. A 19. század végén Magyarországon is ismert Fortuné du Boisgobey (A piros rózsa lovagjai, Az arany disznó) tíz regényét elemezve Kálai több új vonását is megragadja a még formálódó műfajnak. Boisgobey lineárisabb struktúrát alkot, mint példaképe, Gaboriau. Számos, egymással párhuzamosan tevékenykedő amatőr nyomozót szerepeltet, ezáltal egy olyan társadalom képe jelenik meg a regényekben, amelyet a demokratizálódás, „az arisztokrata és a polgári értékek keveredése jellemez” (65.).

Ezt követi a két „kakukktojás”, Zola és Mirbeau egy-egy művének elemzése. Sem az Állat az emberben, sem az Egy szobalány naplója nem tekinthető bűnügyi regénynek, de mindkettő merít a tág irodalmi mező kódjaiból. Zola 1890-es alkotásával tulajdonképpen arra tett kísérletet, hogy bűnügyek és vasúti katasztrófák újsághíreiből formáljon saját regényciklusába illeszkedő művet. Kálai meggyőzően mutatja ki, hogy Zola ismerte kora népszerű irodalmát, de alakította is a még nem kiforrott jellemzőket. A bűncselekmények halmozásával a mű végére jóformán elfogynak a szereplők, akik a történetben több funkciót is betöltenek (pl. a főhős, Jacques tanú, nyomozó, gyanúsított, tettes és áldozat is a szöveg különböző pontjain). A gyakori vallomástételek ellenére a szereplők sem ismerhetik meg az igazságot, emiatt Zola regénye „azt példázza, hogy egy esemény csak elbeszélésekben, azok variánsaiban létezik, s az igazság kritériuma pedig az elbeszélések társadalmi játéktérben betöltött erejében rejlik” (85.).

Mirbeau regénye a naplóforma miatt hagy maga után kérdőjeleket. Míg Zolánál az olvasó tudása felülmúlja a szereplőkét, itt a külső nézőpont hiánya miatt nem lehet megállapítani, hogy az-e a gyerekgyilkos, akit a Célestine nevű szobalány annak gondol. Jóformán minden információ csak mediatizált formában, újsághíreken, pletykákon keresztül jut el a narrátorhoz, aki ezeket saját megfigyeléseivel kiegészítve von le következtetéseket.

A könyv harmadik nagy fejezete a legismertebb francia (valójában belga) krimiszerző, Georges Simenon munkásságával foglalkozik. A Maigret-történetek mára már kanonizált alkotóját életében meglehetősen frusztrálta, hogy műveit az elit irodalmi körök csak szórakoztató olvasmánynak tekintették. (Nem mellékesen Kálai az Agave könyvkiadónál sorozatszerkesztőként segíti a Simenon-életmű minél teljesebb hazai megjelentetését.). Egy korai Maigret-regény, A sárga kutya elemzése azt mutatja meg, hogyan függnek össze a nyomozás módszerei a mű struktúrájával. A titokzatos bűntények miatt egy kisvárost ellepő nyomozók és újságírók más-más úton keresik a rejtély megoldását, ami ennek következtében egyre távolabb kerül a szereplőktől és az olvasótól is. A Simenonnál nem megszokott, a legfőbb szereplőket összetoborzó nagyjelenet azonban biztosítja, hogy a történet érthető maradjon. Az események újságcikkek, telefontudósítások, táviratok és jegyzetfüzetek által mediatizálódnak, mindezek legpontosabb olvasója maga Maigret, aki végül a történet „írójává” is válik, ugyanis a hallgatóságnak – nemes célból – nem árulja el a teljes igazságot.

Kálai Sándor a gyakran felbukkanó orvos szereplők szövegbeli funkcióit elemezve is bemutat néhány művet a Maigret-sorozatból. Az alacsony sorból származó főfelügyelő rendőrtisztként a parasztság és a polgárság között áll, ami „azzal szembesíti, hogy nem zárulhat be teljesen egy világ határai közé” (133.). Az orvosok egy része, például a gyakran felbukkanó Pardon doktor hasonló pályát járt be, valószínűleg ez is oka Maigret-vel való barátságának. Emellett közös vonásuk a becsületesség; őszinteségük teszi a többi ember számára lehetővé, hogy jobban megismerjék önmagukat.

A kötet utolsó része a kortárs krimikkel, Manchette, illetve Jonquet regényeivel foglalkozik. Az előbbi a tág és a szűk irodalmi mező határán áll, a noir stílusjegyeit önreflektíven alkalmazza. L’Affaire N’Gustro című alkotása egy emberrablásnak és az „ügy” eltussolásnak heterogén elemekből (vélemények, jegyzetek, hangfelvétel) álló montázsa, melyben a narrátor személye is rejtve marad. Jonquet, – akinek egyik regénye Tarantula címmel magyarul is olvasható – a rejtélyek helyett a társadalomban meglévő erőszakot ábrázolja. Viszont a szövegek megszerkesztettsége miatt sokáig homályban marad, hogy ki és milyen pozícióból beszél, ezért a rejtély mégis beépül a művekbe. Kálai Foucault nyomán a felügyelő intézmények (kórház, gyermekközpont, bezárt szoba) szerepét elemzi a regényekben. Az erős kontroll az információ terjedését is szabályozza, ezáltal cselekményszervező elemmé válik. Mivel a szövegek elbeszélője gyakran maga a megfigyelés alatt álló személy, aki bizonyos információkkal nem rendelkezik, illetve titkolózik, így az igazságnak a regényekben nincs igazi letéteményese.

Kálai Sándor elemzéseinek egyik megbújó vezérfonala, a médiumok szövegeket befolyásoló hatása mellett a művek társadalomábrázolásával kapcsolatos. A kiválasztott regények mindegyike beszél saját koráról, és a legtöbb nyíltan vagy áttételesen a társadalmi kommunikáció hiányosságairól tudósít. Zola egy viszonylag zárt közösség történetét a zárlatban a katasztrófa felé robogó nemzet képévé tágítja. Mirbeau regényében a szobalány egy kávéház vezetője, s ezáltal úrnő lesz, de ekkor már nem figyel fel arra, hogy ugyanolyan elnyomóan viselkedik, mint amilyen igazságtalanul vele bántak, vagyis a mű „a társadalmi rend reprodukciójának dokumentuma” (106.). A kispolgári származású Simenon visszatérő témája az osztályok közötti határok átlépése, s az ebből fakadó helykeresés; aki túl nagyot ugrik a társadalmi ranglétrán, az gyakran ennek elérése vagy pozíciója megtartásának érdekében válik bűnössé. Manchette nyíltan a kortárs politikai ügyekből merít ihletet, és eleve mediatizált történeteket alkot, míg Jonquet szövegeiben a felügyelő társadalom csak látszólag biztosítja a rendet, valójában egy szétmálló világ fölött őrködik. A társadalmi aspektusok kiemelésével Kálai kimondatlanul a szakirodalomnak nem azt a visszatérő tételét fogadja el, miszerint a krimi a modern kor varázsmeséje: „A detektívtörténet (…) urbánus mese.” (Keszthelyi, 133.); „[A] detektívtörténet nem más, mint felnőtteknek szóló mese, mese az emberi ügyesség és a furfang örök győzelméről.” (Benyovszky Krisztiánt idézi Lőrincz); „A krimi (…) a csodaváró ember reményt adó szellemi tápláléka, mint oly sok minden, például a mese.” (Imre, 127-128.). Inkább a realista, illetve a naturalista prózahagyomány körébe sorolható műveket választ elemzésre, amelyek közül nem egy erős valóságeffektusokkal dolgozik (Zola, Simenon, Manchette), vagyis részleteik nemcsak a bűntény lehetséges nyomaiként, hanem a szöveg jeleiként is funkcionálnak. Véleményem szerint a Jonquet műveinél idézett Deleuze-állítás, miszerint a noir típusú regény „a valóság olyan irányait jelzi, amelyekre mi magunk egyedül nem bukkantunk volna” (173.) kiterjeszthető az elemzett bűnügyi történetek mindegyikére.

A szerző nagy biztonsággal mozog a francia nyelvű szakirodalomban, és rövid elméleti összefoglalókkal „meg tudja éreztetni az érintett kérdéseknek a komplikáltságát és a világosságát is” (Imre, 128.). A szerzők irodalmi mezőben elfoglalt helyét elemezve az irodalomtörténész életrajzi érdekességekkel is szolgál, de a legfőbb, hogy hagyja érvényesülni az alkotásokat. „Ki lenne hajlandó ugyanazt a rejtélyt ugyanazzal a megoldással ismét elolvasni?” – tehetjük fel a bűnügyi történetek befogadásával kapcsolatban nem elhanyagolható kérdést (Keszthelyi, 156.). Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy „aki nem újraolvas, az szükségképpen mindenhol ugyanazt a történetet olvassa” (Barthes, 28.). Kálai Sándor könyve ékes bizonyítéka annak, hogy az újraolvasásra kevéssé motiváló bűnügyi szövegcsoport jó néhány tétele megérdemli, sőt igényli, hogy befogadóként ne csak egyetlen esélyt adjunk neki.

Felhasznált irodalom

Barthes – Roland Barthes:, S/Z., Bp., Osiris, 1997, 28. ford. Mahler Zoltán.

Imre – Imre László, Elit és populáris műfajok mozgásterében (Kálai Sándor: Fejezetek a francia bűnügyi irodalom történetéből), Alföld, 2013/7., 122-128.

Kálai – Kálai Sándor, Változatok nyomozásra. (Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség; Boileau-Narcejac: A sötétség arcai), Alföld, 2006/1., 107-112.

Keszthelyi – Keszthelyi Tibor, A detektívtörténet anatómiája, Bp., Magvető, 1979.

Lőrincz – Lőrincz Adrián, Lepipálva, avagy kriminális történetek a krimiről, http://ujszo.com/napilap/szalon/2010/02/13/lepipalva-avagy-kriminalis-tortenetek-a-krimirol