Olt Tamás: Absinth, Derűs zuhanás egy részben, sanzonokkal
Szereposztás: Soleil – Szűcs Nelli, George – Bakos-Kiss Gábor, Macska – Mészáros Tibor
Zenészek: Áchim Tibor / Csonka László (szaxofon) | Dargó Gergely (harmonika)
Mozgás: Mészáros Tibor | Súgó: Lezó Ádám | Ügyelő: Karl József | Rendezőasszisztens: Jóvér Csaba
Rendező-tervező: Olt Tamás
Ősbemutató: 2013. március 21. – Horváth Árpád Stúdiószínház, Debrecen

Olt Tamás 2011-ben érkezett a debreceni Csokonai Színház társulatába. Hosszú utat tett meg idáig: miután elvégezte a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán a színművész szakot, tanulmányait Franciaországban folytatta, hazatérte után pedig öt évig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja volt.

A debreceni publikum alig két év leforgása alatt már láthatta pókerarcként a Scapin, a szemfényvesztőben, újságíróként a Jászaiban, elvetemült spanyolként a Bolha a fülbe című vígjátékban és Heródesként is a Mária musicalben. A fiatal színész ezúttal sem okozott csalódást a nagyérdeműnek: a tőle megszokott módon teljesen új oldalát mutatta meg ismét – az íróit és a rendezőit. Aki eddig is nyomon követte a művész munkáit, talán meg sem lepődött, ugyanis nem ez az első alkalom, hogy Olt a színészet helyett a rendezést választja. Nevéhez (és a nyíregyházi éveihez) köthetőek többek között az Ülni, állni, ölni, halni, a Nem viccelek, csak játszom! és A lélek hossza című darabok – ezek mellett pedig számtalan prózai és verses művet papírra vetett már, valamint a zenélés (konkrétan az ének és a zongora) is közel áll hozzá (például ő volt a Fafeye, a tenger ész című opusz szerzője is).

Az Absinth is alapvetően az írás, és nem a színpadi játék szeretetéből született: eredetileg egy alig kétoldalas kis novella volt – egészen addig, amíg a szöveg nem találkozott egy másik ötlettel. Maga Olt Tamás erről így nyilatkozott: „Arról beszélgettünk a Mária próbái alatt Bakos-Kiss Gáborral, hogy kellene csinálni egy sanzonestet. Ez manapság ugyanis ritkaságszámba megy, miközben az emberek szeretik… Aztán azon töprengtünk, hogy legyen egy kerettörténet… Ami aztán túlnőtte a sanzonestet és színdarab lett belőle, amiben vannak sanzonok is.” Ennek a leírásnak tesz eleget a színház honlapján található alcím is: „Derűs zuhanás egy részben, sanzonokkal”. A premiert, mely egyben ősbemutató is volt, 2013 márciusában tűzte műsorára a színház. A darab remek példája a „kevesebb néha több”-elvnek, mondhatni, tipikus stúdió-előadás. Ennek megfelelően a színpadon kevés színész (szám szerint három), és még kevesebb zenész (egy harmonikás és egy szaxofonos) látható, valamint a monumentális díszletek helyett a kellékek sokasága dominál. Ez kedvez az intimitás illúziójának: itt színpad és nézőtér egybeolvad, ami a befogadóban a beavatottság érzését kelti. A közönség az előadás részévé válik, így a székeken ülve az impulzusok jóval élénkebbek: az öröm édesebb, a fájdalom élesebb. A lecsupaszított valóság a lecsupaszított koncepcióban sokkal inkább láthatóvá válik, a közelség nagyítóként működik. Ezáltal könnyebb azonosulni, szembenézni azzal a figurával, amely a deszkákon megteremtődik. És hogy milyen ez az identitás? Talán ez a kérdés az Absinth vonatkozásában nem is helyes, valószínűleg célravezetőbb úgy felvetni a problémát, hogy hol van ez az identitás?

Nos, a darab elején még sehol, és az identitással együtt több részlet is hiányzik. Az előadás alaphelyzete ugyanis egy öngyilkosság: a főszereplő (Bakos-Kiss Gábor) egy bizonyos bejelentés miatt leugrik a tetejéről. De arról, hogy ki ez az ember, hogy mi egyáltalán neve, hogy minek a tetejéről ugrott le és mi miatt, hogy hol fog földet érni, nem esik szó. Persze, a sötétség nem teljes (még akkor sem, ha a teremben a kezdőhangoknál a reflektorok nem égnek), a nyitánydal ad némi kapaszkodót: a harmonika és a szaxofon mellett francia sorokat hallunk, többször is visszatér, hogy „Paris, Paris, Paris”, így legalább a helyszínt be tudjuk határolni – valószínűleg a bohém Párizsban járunk. Ezt a felismerést erősíti a nyitósanzon közben folyamatosan erősödő fény, mely a fül után teret ad a szemnek. A látvány igazolja a sejtést: Dargó Gergely és Csonka László egy kukában zenélnek (francia sapkában), mellettük Mészáros Tibor macskaként egy lámpaoszlop tövében áll a rendezői balon pedig egy hatalmas, aranyozott képkeretben a zuhanással párhuzamosan, „papírvásznon pereg a film”, így utcakép és szobabelső határa nem éles, inkább átmenet.

Valahol a kettő mentén zajlik a jól megkoreografált zuhanás, mely kicsit sem egyszerű: pont olyan nehezen ér földet a főhős, mint amilyen nehezen süllyed el a Titanic James Cameron filmjében. Hogy miért? Mert nem tud, nem mer megállás nélkül távozni. Zuhanás közben benéz az ablakokon és ötször meg is áll időzni. Először csábos szerelmével találkozik, aki egy zöld lepelben valódi „zöld tündérként” libben be a színre, majd a macskája szemrehányásait kell végighallgatnia arról, hogy mitől is pocsék gazda, a következő emeleten pedig a fiatalságához rögeszmésen ragaszkodó, megbomlott édesanyja várja: önfeledten énekli, hogy „Non, je ne regrette rien”, az öreges „anya” megszólítás helyett a „Lolát” preferálja (annak ellenére, hogy nem ez a neve) és májfoltjait – fia apja után – Wensonnak nevezi.

Eddig viszonylag könnyű nyomon követni az eseményeket – azt, ahogy a megállók során fokozatosan kezd kialakulni az öngyilkos figura identitása: kiderül, hogy a főhős neve George, a foglalkozása író, megtudjuk azt is, hogy gyerekkorában az egyetlen barátja egy kutya volt. A negyedik emeletnél azonban egy kis gubanc keletkezik az időszerkezetben, így a cselekményben is: a retrospektív jelleg háttérbe szorul, a jövőbe érkezünk. Oda, ahová a zuhanás után nem juthat el George. Ezen a szinten a lányával ismerkedhet meg – aki még meg sem született. A férfinak itt kell először igazán szembenéznie magával és azzal, hogy mit veszít a halállal. A gyermek ugyanis egy férfiról mesél neki, aki azt mondta: „nincs értelme harcolni az élettel, elhagytak a célok, hűtlenek lettek az elvek is hozzám, és a szerelem, a hit, a vágy a gyerekek és az ostobák luxusa”. Ezek George szavai, nem egy idegené. A gyermeki perspektíva ilyen módon hozza be a díszletek közé az őszinteséget, a tükröt, és – ami még ezeknél is fontosabb – a lehetőség fogalmát, mely a jövőben rejlik: abban a jövőben, melyet a főszereplő épp elhajítani készül. A kislány, a maga szókimondóságával, naivságával és ártatlanságával, az igazság szőcsövévé lesz, a darab tételmondata is az ő szájából hangzik el: „az élet olyan, mint a kirakóaz emberek mindig azt nézik, ami még nincs meg, ahelyett, hogy azt néznék, ami már megvan”. (Ez a fajta időbeli kettősség egyébként nem csupán a szövegben jelenik meg nagyon izgalmasan, hanem a színpadi mozgásban is: míg a keretben lévő papírra a szereplők festenek, a falra a kislány krétával rajzol. A megszáradt festék a múlt, mely letörölhetetlen, a krétarajz pedig az egy szivaccsal lemosható jövő.)

És hogy mi köti össze a szinteket? Mi tesz rendet a kavalkádban? Hogyan lehetséges, hogy nem veszünk el George halála előtti filmjének lepergésében? Természetesen egy dramaturgiai bravúrról van szó: a jeleneteket egy nagyon precízen megkonstruált motívumrendszer óvja meg a széteséstől. Ez egyfelől megnyilvánul a visszatérő mondatokban, mint az „ön úgy illene az álmaimba, mint Noé kabátja Noéra vagy mint egy macska a hegedűre” vagy mint az „ön aranysárga, mint a nap”, illetve olyan momentumokban is, mint az abszintivás. Másfelől ki kell emelni a már korábban említett keretet, melynek vászna egy mozdulattal minden jelenet elejére tiszta lappá változik és minden jelenet végére csupa maszat lesz ismét, ezzel segítve a színváltásokat. Ezek mellett nem elhanyagolható Szűcs Nelli játéka sem, hiszen a színésznő három szerepben is tündököl: egyben szerető, anya és kislány; valamint a sanzonokról és a humorról is írni kell, melyek oldják a tematikából adódó nyomasztó hangulatot, brechti songokként kizökkentenek abból, mi több, elfeledtetik, hogy tulajdonképpen egész végig egy haláleset elnyújtott perceit nézzük.

De mitől lesz ebben a komikus tragédiában kitüntetett az abszint? Látszólag az ital semmilyen egyéb funkciót nem tölt be azon túl, hogy egy egységesítőelem a káoszban, egy visszatérő motívum, mely összeköti a részleteket: így indokolatlannak tűnhet a címválasztás, hiszen ez alapján bármely jelenlévő szimbólum méltó lenne a címszerepre. Ám ez az állítás ilyen formában nem állja meg a helyét, mivel ha megfigyeljük, mely jelenetekben kerül elő az abszint, megérthetjük a választás miértjét.

Csak és kizárólag az utolsó „megállónál” nincs fókuszban az alkoholfogyasztás motívuma: ez az a pont, amikor George nem menekülhet tovább. A jelenet részben az addigiak összefoglalója (Szűcs Nelli folyamatosan váltogatva játssza három szerepét), részben pedig az első „állomás” reprodukciója (dialógusok ismétlődnek meg). Ez az újbóli kimondás (egyben visszahallás) lesz a teljes szembesülés mozzanata. A főszereplő itt talál magára, itt érti meg, hogy élete eldobásával nem csak az életét veszti el, hanem mindent, ami számára fontos, kedves: szerelmét és jövőbeli gyermekét is, azaz a boldogság lehetőségét. Itt döbben rá arra, hogy túl késő, már nincs visszaút és arra is, ami talán a legfájdalmasabb: nem egyszerűen áldozat, hanem a saját döntésének az áldozata. A „maradni akarok”-ra egy „nem lehet” a válasz; nincs megállás, csak a földszinten, ahol színész maga fekszik bele élete lepörgött „vásznába”, mely piros festékben tocsog – ezzel is kifejezve, hogy ebben az esetben nincsenek véletlenek. A címválasztás ezeknek fényében csöppet sem logikátlan: egyértelműen a tudatvesztés és kijózanodás kettősére utal, egy másik szintre emeli az identitáskeresés problematikáját. A főhős ugyanis az előadás végéig nemcsak mentálisan, hanem fizikai értelemben sincs magánál.

Az Absinth tehát lényegében nem más, mint az utolsó pillanatban létrehozott identitás tragédiája. Hiába a humor, hiába lágyítják el a szívünket és keltenek reményt a sanzonok, a pofon elkerülhetetlen. A rendezői pofon, mely az élet rövidségére, szépségére, az opciók és kiutak sokaságára próbálja meg figyelmeztetni a mélyen tisztelt publikumot azzal, hogy a kislány által említett, percekre összeállt puzzle a darab fináléjában atomjaira hullik szét. A nézők feladata pedig, hogy otthon – folytatva a nézést – a tükörbe tekintve újra kirakják azt. Jó munkát hozzá annak, aki meri.

Az Absinth oldala a Csokonai Színház honlapján