Ízes mondatok – Nyelv és érzékelés összefüggései a Krúdy-szövegekben. Bednanics Gábor előadása a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke Krúdy-konferenciáján hangzott el.


Krúdy Gyula gasztronómiai célzatú kisajátítása nem új keletű az író fogadtatástörténetében. A Huszárik Zoltán-féle Szindbád-film nevezetes jeleneteiből vizuálisan is a kulturális emlékezetbe rögzült étkezési jelenetek, valamint a „gyomornovellaként” elhíresült elbeszélések mellett folyamatosan látnak napvilágot azok a válogatások, amelyek az író műveit szakácskönyvekben dolgozzák fel vagy monarchiánus gasztrohangulatok metszéspontjába helyezik. Az emlékek szakácskönyve című gyűjtemény olyan válogatás, mely elsőként adta közre (ha Az élet álom című kötettől eltekintünk) bőséggel az író étkezéssel kapcsolatos elbeszéléseit, illetve olyan recepteket, melyek a családi hagyatékból, de nem az író tollából származnak. Az Óbudai Múzeum 2011-ben Krúdy novellájának címével hirdette meg kiállítását az óbudai vendéglátás aranykoráról. S bár jóllehet, az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! valóban a legkomplexebb kifejezése annak, amit a nosztalgikus befogadói attitűd magáénak vallhat, s ezt a filmbeli mozzanatok (melyek zömmel e szövegből vett idézetek) erősítik tovább, az író munkáira támaszkodó hivatkozások legalább annyira egyoldalúak, mint annak a korszaknak a leírása, melyet megidézni szándékoznak. A pesti Ráday utcában lévő Vörös Postakocsi étterem is ennek a hagyományvonulatnak az örököseként hirdeti magát, s szerződésbe foglalt küldetésének tekinti, hogy azon a nyomvonalon haladjon tovább, melyet az alkotó vélt vagy valós identifikációjaként elénk kerülő történetelemei kijelöltek számára. Persze mindezek csupán kiragadott példák annak szemléltetésére, kik, mire és miképp használják Krúdy írásait a kulturális emlékezet formálásakor. Abban azonban számos egyéb hasonló eljárásmóddal osztoznak, hogy a novellák szövegét egyfelől témájuk alapján helyezik egymás mellé, másfelől pedig vagy a letűnt korok miliőjének, hangulatának, térélményének és ízlésítéleteinek visszaidézését, vagy valamiféle ezen keresztül latens módon megnyilvánuló tapasztalat reprezentációját várják tőlük.

Nem kívánok abba a kérdésbe bocsátkozni, vajon az előbbiek mennyiben hamisítás vagy félreértelmezés eredményei, hiszen a filológiai tisztázás során épp elég dilemma vetődött fel eddig is a kötetek összeállításától kezdve a szövegváltozatok értékelésén át addig, hogy egyáltalán maga az étkezés mint téma lehet-e kapocs különféle Krúdy-novellák között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mind a társadalomtörténeti-nosztalgikus, mind a kulináris élvezetet propagáló megközelítések kihasználják a novellákat, s nem egyszerűen olvassák őket. Természetesen ehelyütt nem a kontextuális magyarázatok megvalósulásával van probléma, sokkal inkább azzal, ahogyan a kontextusok keveredése zajlik az elbeszélések kisajátításakor. Közös tapasztalatként ugyanakkor támaszkodni lehet mindezen megnyilvánulásokra, hiszen olyan recepciós ajánlatot fogalmaznak meg, melyek felhívják a figyelmet a Krúdy-szövegeknek az ételek élvezetét az időiséggel és különféle retorikai (halmozás, irónia, metonímia) működésmódokkal együttesen mozgósító képességére. Vagyis arra, hogy az elbeszélésekben nem más hozza létre az érzékelés effektusait, mint a nyelv (a filmben természetesen ezek erőteljes vizuális hatásokra cserélődnek), s ha kíváncsiak vagyunk a hatáselemekre, poétikai vonatkozásokat illetőleg is szükséges tájékozódnunk. Ahogy Kelecsényi László 2003-ban a Krúdy-szakácskönyvek kapcsán már figyelmeztetett, sok esetben üzleti szempontok vezettek az író gasztronómiai kultuszának fokozásához [1]. Nem lehet azonban elmenni amellett, hogy az étkezést tematizáló novellák és egyéb írások Krúdy életében is kialakították a kritikusokban azokat a kettősségeket, melyeket korábban a recepció kisajátító tendenciáinak alapjaiként említettem. Komlós Aladár a Nyugatban az író utolsó novelláskötetével kapcsolatban jegyzi meg: „hősei folytonosan az evés gondolatával vannak elfoglalva […] mindegyiknek van az ételek elkészítése vagy elfogyasztása terén valami egyéni felfedezése, melynek alapján bizonyos fölénnyel tekint a be nem avatott embertársakra […]. Soha itt senki ételt nem említ szakértő jelző vagy mellékmondat nélkül. […] A paradicsom- és uborkamártás, a különféle levesek s talán főkép a csonthús ez epikureistái mind elképesztő szakértelemmel és megmosolyogni való komoly körülményességgel, hosszú-hosszú mondatokban beszélnek az evésről. Lelki problémáik a gyomrukban vannak, s életük legfontosabb pillanatait kiskocsmákban, teli tányérok mellett élik át.”[2] Amellett azonban, hogy ez a felütésben megfogalmazott perspektíva előkerül, a recenzens nem feledkezik meg arról sem, hogy mindez Krúdy stílusában és szövegalakításában is szerepet kap: jelzőket és hasonlatokat sorol, melyek az ételek és az emberi tulajdonságok közötti közvetítést viszik véghez. [3] A szélesebb körű fogadtatástörténetben szereplő másik megközelítés is felbukkan már e kritikában, mely nem elégszik meg a gasztronómiai téma egysíkú értelmezésével, hanem nagyobb távlatot tulajdonít neki. Mégpedig olyannyira nagyot, hogy egyenesen hibaként rója fel az olvasóknak, ha nem efelől értik a szöveget, s az netán érzéki reakciókra sarkallná csak őket: „Nehogy azt higgye valaki, hogy Krúdy csakugyan nem akar mást mondani a hőseiről, csak azt, hogy szeretik-e s hogyan szeretik a savanyú káposztát. A szakácskönyvi problémák itt takarnak valamit. E problémák oly szegények, a hozzájuk fűzött lírai megjegyzések viszont oly eleven és gazdag szellemet árulnak el, hogy az olvasó gyanakodni kezd. Érzi, hogy itt valami hiábavaló pazarlás történik, ily finom idegrendszerek és szivárványos képzeletek más problémákat érdemelnének a sorstól. […] Épp ezért akinek enni támad kedve a Krúdy-figurák szakácskönyvi fiorituráinak olvasása közben, azt hiszem, nem értette meg e novellákat. A kiskocsma, ahol e novellák lejátszódnak, közvetlenül a nihilizmus partján fekszik, időbélileg pedig a fin de siècle korszakában van.”[4]

A gyomornovellák efféle kizárólagos olvasatát persze érthető módon követeli Komlós. Számára az elbeszélés meghatározott szemantikai dimenziói fontosak, melyek idő- és térbeli pozíciók alapján határozhatók meg. Az a fajta eseményszerűség, mely az olvasás egyedi mozzanataival kapcsolódik össze, nála legalábbis gyanús marad. Az étkezés leírása minduntalan valamiféle poétikai eszköz, allegória vagy hasonlat, melynek célja, hogy jelezze, mi is az adott módon színre vitt cselekmény valódi jelentése. A nyelvi megalapozottság tehát Komlósnál is lényeges, ám érdeklődése nem erre, hanem a rejtett referenciákra irányul. Ezért lehet szubverzív számára a novellák által kiváltott éhség mint primer érzés, jóllehet, ez éppoly reduktív lépés, akárcsak a tisztán gasztronómiai kiadások eljárása. A pusztán allegorikus olvasásmódot preferáló javaslat Órigenész Énekek éneké-t kísérő interpretációjához hasonlatos, mely azzal, hogy egyedüliként a teológiai értelmezést tartja érvényesnek, olyan elemzési modelleket zár ki lehetőségei közül, melyek éppenséggel segíthették volna megközelítésének kimunkálásában. Az az egyéni olvasói tapasztalat, mely a bibliai történet esetében erotikus élményként is konkretizálódik, nem feltétlenül korlátozza a befogadó lehetőségeit. Az étkezést középpontba állító elbeszélések építenek arra a hatásmechanizmusra, mely a közvetlen, ösztönszerűnek is minősíthető, mégis fenomenológiai tapasztalatra támaszkodva készíti elő a megértés jelentéskonstituáló tevékenységét. Az Előhang egy kispörkölthöz című írás értelmezésében épp emiatt erős a párhuzam erotika és evés között, melyre Kemény Gábor stilisztikai elemzése igyekezett rávilágítani. A test, illetve annak anatómiai szerkezete olyan rituális gesztusban válik az étkezés tárgyává, mely metaforikus és metonimikus asszociációk révén nyelvileg képződik meg: „Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember. Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek. Így derékban is karcsú volt, mert gyenge, hajlékony bordáit nagyon jól tudta idomítani, de vállán és mellén felduzzadtak a húsocskák, ez ellen nem lehetett mit sem kitalálni. Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.” Ahogy a pörköltet szereti, úgy viszonyult a nőhöz is: „Szentimentálisan szerette Irma a kispörköltet; meggyőződésem szerint boldogtalan lett volna, ha valamely másféle ételporciót rendelek a kellnernél. Talán azt hihette volna, hogy többé nem szeretem őt.”  Viszont ebből következnek a további metaforikus azonosítások, végül pedig a kudarc és csalódás keltette emlékek – önpusztítással felérő – gesztusa erotika és halál konstellációját idézi meg: „Az evés mögött a szeretkezés, amögött pedig a meghalás lappang. Így szemlélve a novellát, Ilondai furcsa viselkedését úgy is értelmezhetjük, hogy a vendéglősre zúdított szóáradata valójában gyónás, az étel elfogyasztása engesztelő áldozat a (talán már nem is élő) kedvesért, a kettő együtt, a gyónás és az azt követő áldozás pedig felkészülés a halálra.”[5] Némileg módosítja ezt a megközelítést Benyovszky Krisztián, aki a szereplő tevékenységében kannibalizmust sejt, mely másféle rituálé szerint bár, de interiorizálva az emlékek sorát, élvezettel áll bosszút az őt cserbenhagyó nőkön, miközben önmagát is felemészti ezzel. [6]

Hozzátehetjük, hogy mindeme gesztusok a történet szintjén tovább problematizálhatók, mivel a narráció során nem lesz egyértelművé, lezárul-e végképp Ilondai önpusztítása vagy afféle helyi részmitologémaként látszólagos örökkévalóságot nyer. A nyelv szintjén viszont a pörkölt válik azzá a metaforikus gócponttá, mely maga köré szervezi az emlékezés perspektíváit: „Fontos volt ez a szoknya, például a Rip van Winkle című színdarab előadásánál, mint akár a nyári malacpörköltben az új paradicsom, az üde zöldpaprika és az újburgonya. Az ember megkönnyebbült az ilyen malacpörkölt után. Sehogy se juthattak eszébe a téli zsírosságok, amelyek oly nyomasztóvá teszik a téli pörkölteket.” Az azonosítások itt mellérendelt viszonyban folynak, mégis az aktuális élményként közvetlenül elérhető evés momentuma fokalizálja őket. Az elismerés kinetikus és hangzó gesztusa („De a vendég még csettintett nyelvével:”) rögtön odakötődik egy egykori szerelmi-testi megatartáshoz, miközben természetesen az aktuális tevékenység, a pörkölt elfogyasztása közben felhangzó palatális reakciót is magában foglalja: „Cuppanós puszikat kaptam Irmától, s többé nem gondoltam az elveszett hitelemre, se mamácskámra, se a hivatalomra, amelyet amúgy is csak azért vállaltam, hogy valamely foglalkozásom legyen. Azt mondhatnám, boldog voltam a kispörköltös színésznő mellett, aki nem akart megismerkedni a városban senkivel; éppen elegendő voltam neki én magam.” Ennélfogva nem annak kutatása az elsődleges cél az elbeszélő által felkívánt távlatban, hogy milyen szituációval azonosítsuk az étket, hanem hogy felfedezzük azokat az átmeneteket, melyek nyelvileg-retorikailag felelősek a különféle szemantikai halmazok összekapcsolásáért, megkockáztathatjuk, hogy e szövegekben nem feltétlenül a jelentéslétesítés kényszere működik. S ha mindehhez hozzávesszük a Krúdy-novellákban alárendelt helyzetben lévő pincéreket vagy egyéb mellékszereplőket, az ő külön perspektívájuk kifejezetten a különállást, a hirtelen igenlés szituációjában is a belátásra képtelen magatartásformákat implikálja, minek következtében nem a mögöttes tartalom hermeneutikája, inkább az elsődleges, nem reflektált tapasztalat kerül előtérbe, mely persze a poétikai artikuláció keretében sosem válik közvetlenné, legfeljebb olyan hatással van az olvasóra, hogy ennek a közvetlenségnek az illúziója (például a Komlós Aladár által sokra nem tartott éhségérzetben) mégiscsak megteremtődik.

Irodalmi szempontból épp ezért lényeges, hogy ne csak a mozgóképes feldolgozást tekintsük receptív mintákkal szolgáló és jelentéseket rögzítő állomásnak a fogadtatástörténetben, hanem Márai pastiche- és hommage-regényét, a Szindbád hazamegy-et is. E mű ugyanis nemcsak imitálja, hanem érti is a Krúdy-szövegek ilyen jellegű képességét, mivel remek érzékkel éppen nyelvileg tudja újrateremteni a feszültséget gasztronómiai jellegű megjegyzések és mnemotechnikai eljárásmódok között. Fried István figyelmeztetett Sőtér István 1942-es megjegyzése vonatkozásában arra, hogy szereplők és elbeszélő tekintetében különbséget kell tenni a Krúdy-alkotások perspektívái között. A narrátor többféle módon distanciálja magát az alakok színre vitt nihilizmusától: irodalmi viszonyrendszerbe (az irodalom nyelvileg kódolt emlékezetébe) vagy narratív és retorikus megoldások segítségével ironikus távlatba helyezi őket. [7] Az étkezés kitüntetett szerepet foglal el a Márai-regényben is, azzal a különbséggel, hogy az ifjabb írótárs a Krúdynál materiális kultúra gasztronómiailag elővezetett elemeit szakrális jellemzőkkel látja el [8]. Ez amellett, hogy kétfajta emlékezettechnikára enged következtetni, felmutatja, az idősebb pályatárs az étkezés kulturális összefüggésrendszerében egyrészt egy térségi tapasztalatot fogalmazott meg a maga egyedi módján [9], másrészt viszont mindezt annak az anyagi-érzéki közvetlenségében (vagy ennek illúziójában) tette. Ekképp erősödik fel annak az igénye, hogy a Komlós által háttérbe szorított megoldások mellett a recepció sokféle módon felkínált tapasztalati tere is szót kapjon a Krúdy-szövegek értelmezése során.

Nem árt azonban szem előtt tartani, hogy a puszta érzéki megjelenítés sosem közvetlen anyagiságában tárul fel, még a hagyományosan alacsonyabb rendűnek tételezett érzékelés (szaglás, ízlelés, tapintás) során sem. Petronius Satyriconjának híres része, a Trimalchio lakomájáról szóló epizód már a regény műfajának megszületésekor elővezette azt a perspektivikusságot, mely az étkezéssel kapcsolatos elbeszélések sajátja: társadalomrajz, irónia, s természetesen a szatirikus túlzás, melynek segítségével a felételezett eseményszerűségtől (és az általa felkínált valóságtól) való elhatárolódás is teret kap. Krúdy ez összefüggéseket is magában foglaló novelláiban az evés nemcsak élmény, kulturálisan fontos utalás, hanem diszkurzív mozzanat is, mint ahogy a gasztronómia szemiotikai összefüggésrendszere ezt felkínálja. Az étel sosem csupán elfogyasztandó táplálék vagy élvezeti cikk, s nem is csak valaminek az apropója, hanem a beszélgetés tárgya és kerete is egyben. Erre utal, hogy az Ulrik-elbeszélések bizonyos darabjaiban (pl. A rákleves-ben) nem a bekebelezés aktusa került előtérbe, hanem az elkészítés mozzanata, mely persze helyettesítheti az előbbit, de annak anyagiságát nélkülöznie kell. Ha hiányolnánk a Krúdy-recepteket, itt ki nem fejtett példáját kaphatjuk annak, milyen is, mikor az író novellájának hőse saját ízlése szerint kiigazít – s e diszkurzív szituáció közben érzéki élvezethez jut – egy efféle leírást, de azt épp olyan retorikai megoldásokkal valósítja meg, melyek segítségével a nem jelenlévőt teszi tapasztalhatóvá. Ulrik úr történetet beszél el a történetben, melyben a tiszai rák kapja a főszerepet, s e hihetetlen elbeszélésben nemcsak az íz emlékével kapcsolatban fellépő nosztalgikus attitűd, de Csapó Gizella didaktikus igénnyel megfogalmazott meggyőzése és a narráció során Ulrikban kibontakozó feltételes vágy egyaránt intradiegetikusan írják újra a szöveg tágabb kontextusára alkalmazott interpretációkat. A történet ebben a helyzetben maga lesz az a materiális tényező, mely a gasztronómiai novellákban általában szerephez jut mint a befogadói tapasztalat érzéki oldaláért felelős faktor. A fenomenalitásában megidézett íz mellé (melyet a hangzás és természetesen a látás magasabb pozícióba rangsorolt érzékformái is támogatnak) ily módon csatlakoznak a narráció, illetve a nyelvi megalkotottság anyagszerűbb, nem reprezentációs vagy felidéző célzatú kezdeményezései.

Az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! és az Utolsó szivar az arabs szürkénél (valamint a velük kapcsolatos párdarabok, A pincér álma és A hírlapíró és a halál) e szempontok alapján történő részletesebb elemzése egy későbbi publikációra marad. Ehelyütt annyit jeleznék csupán, hogy e két novellában a fogyasztás embertelen túlzásai eleve eltérítik a valóságvonatkozásokra figyelő olvasói tekintetet, s az így keletkező ironikus távlatban jut elég terep az elbeszélt és elhallgatott dimenziók mellett a jelenlévő, ám csak közvetetetten tetten érhető összetevőkre is. Privát úr története, akinek címadó szavajárásában világ- és önmaga megvetése is bele van kódolva, látszólag kisebb keretet képez a novella szerkezetében, ám megfigyelőként mégis perspektiválja a cselekményt. Mondásának konvenciószerűsége és a véletlen, hogy ti. a pincért, aki majd egyik főhősévé lesz a novellának, Vendelinnek hívják, azt a „véletlent” (?) is megkettőzi, mely szerint a pincér és a vendég ugyanazt a nőt vették feleségül. A név és a szituáció kapcsolatához persze a szokásos értelmezésbeli bizonytalanságok társulnak: az ételek érzékletes leírása, a velük való törődés, az elfogyasztásukat kísérő diszkurzus mind konkrétabb irányt szabnak az olvasó számára a jelentésképzéshez, mint a történet (tán a hagyományos cselekményességre fixált érdeklődésből fakadó) lényegesebb elemei. Mit lehet ezzel az aránytalansággal kezdeni? Privát úr egyfajta segítség lehet ennek a kérdésnek a megválaszolásában, hiszen kívülálló hallgatóként afféle megtett befogadója a vendég és Vendelin között zajló beszélgetésnek, nála is jelentkeznek a gasztronómia megidézte effektusok (mind emlékezetben, mind kulturális kontextusban, mind pedig abban a különös tényben, hogy maga nem fogyaszt semmit, noha nagy étvággyal lépett az étterembe), s ő maga is eltelik a látvánnyal, illetve a sztorizgatás tárgyával és retorikai elrendezésével. Krúdynál mintha nem az válna fontossá, milyen irányban alakítható a történet menete, hiszen az erre vonatkozó kezdeményezéseket rendre kisiklatja, így sokkal inkább az kerül előtérbe, ami lényegtelen, vagyis annak látszik. A titkok hermeneutikus felfejtése helyett Krúdy a nem-hermeneutikus lehetőségek tárházát kínálja; ugyanakkor nem félrevezet, hanem felmutat olyan lehetőségeket, melyek bár nyelvi szituáltságukban kerülnek elénk, mégsem feltétlenül a jelentések megalkotásában érdekeltek. Az étel ebben az összefüggésben – mindamellett, hogy rendkívül széles tartományban jelöli ki szemantikai hálózatát – nemcsak valami helyett szerepel, hanem sokszor ő maga az a valami, amire figyelnünk kell. Ahogyan az irodalom is alapjában véve attól vonzó az olvasók számára, hogy olyan lehetőségeket vetít elébük, melyek megfelelő távolságból teszik lehetővé vágyott, ámde veszélyes jelenségek és események megtapasztalását a nyelv fenomenális aspektusa segítségével, az étkezés és annak irodalmi színrevitele is olyan perfomativitásban konstituálódik, melyben elválik jelentés és tapasztalás, mégis egymásra utalt eshetőségekként vonatkozik egymásra észlelés és annak diszkurzív előkészítése vagy kontextualizálása. E Krúdy-novellák befogadása tehát továbbra sem a gyomrot tekinti az olvasás alanyának, ám az éhségérzetre vagy az élvezet keltette érzéki feszültségre igenis épít.

Jegyzetek

[1] Kelecsényi Lészló, A receptek elfogynak, Élet és Irodalom 2003. 12. 12.

[2] Komlós Aladár, Az élet álom, Nyugat 1932/11., 660.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Kemény Gábor, Erotika és gasztronómia egy kései Krúdy-novellában = Uő., Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába, Bp., Tinta, 2002, 188.

[6] Benyovszky Krisztián, Majd megeszlek. Utóhang egy Krúdy-novellához, Kalligram 2011/7–8., 84–87.

[7] Fried István, Krúdy Gyula utolsó étkezése, It 2012/2., 201.

[8] Uo., 208.

[9] Vö. Moritz Csáky, A kommunikációs térként értett kultúra, It 2010/1., 7.