„mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél”
Babits: A Danaidák

Buborék formálódik, nő, de nem fakad: a kétségbeesés nyúló rétegei.
Levegő telít és emel, a test engedelmeskedik.
Finom rántás a mellkason, kalimpál a láb, de nem én irányítom többé. 
Átúszom a káoszon.

A Jingshan ösvényein imám von fölfelé.
A szálak, a szélek, a táj zajai most váltak ismerőssé.
A felületek türelmesen figyelnek, beburkolja őket a hidegsárga, szűk napfény.
Utoljára
kell gondolnom a halálra.

Tisztátalanok nyitnak be a mennyei csöndbe.
Ekhók hasadnak, és tétován lengenek az ég felé.
Szétpergő csalódások a felvert porban.

Minden eunuch árulásra rendelt.
Az Ég Fiának fölajánlott gyermekalakok, használhatatlan, mű szervezetek.
Felügyelők, raktárosok, hivatalnokok, háremőrök, akik lemondtak egyetlen örömről, hogy megkapják az összeset.

A Tiltott Város lépcsőin és udvarain százezer lefosztott férfi sziluettje.
Fölborított üstök és elhagyatott testek hevernek a homályos, dúlt termek padlóján.
Elbutultan csobog tovább a kilencven szökőkút.
A madarak már rég elrepültek.

Ezt a hegyet nem az idő, hanem ember emelte: uralkodók rendelése, taligák, vödrök, lapátok.
Lenne csak rom ez a város, és rohangálna benne a hívatlan északi szél!
Az ember emelte hegy derül – saját szánalmasságán. 

Eladhatatlan selyemben gázol Li Zicheng forradalma.
Hegyekbe gyűlt ezüstben fürdőznek eunuchjaink.
Minden értékünk elértéktelenedett.
Én, Chongzhen kínai császár, Fenséges és Dicsőséges, aludni térek.

Bizonytalanok a térdeim.
A Tízezer Tavasz Pavilonjában lerogyok, és utolsó imára hajolok. 
Buddha, kacagj, kacagj értem!
Őseim, fáradt vagyok.
Felmenőim, ti dicsőségesek! Megtér hozzátok bukott fiatok.   

Köntösöm visszájához emelem a tollat, de az üzenet erőtlen marad.
Esetlen, kesergő szavak.
Szökött égi személy, aki hasal a porban, a pagodafa árnyán. Végül ennyik leszünk? Széteső mozdulatok, tutuló állatok?   

„Erőtlen és gyarló vagyok. Vétettem a Mennyország ellen; a lázadók elfoglalták fővárosom, mert a minisztereim ellenem fordultak. Szégyenkezve elődeim színe előtt, meghalok. Levetem uralkodói kalapom, és borzas hajam takarja el arcom. Így hagyom a lázadóimra a csonka testem. Add, hogy ne bántsák népemet!”

A Bűnös Tudós Fája. Pillangósvirágzatába rejtem az arcom. Befogad.
Ébredő lombjai közt rügyek és pálhatövisek.
Halványsárga szirmok rémlenek elém.
Üdvözölnek. Hallgatagok.

Csomót kötök a kendőmre.
Saját kezemmel öltöm át a szalagot a hurkon.
Ehhez a csomóhoz nem kellenek szolgák.
Rámszorít. Ez őszinte.