Mert ha röviden jellemezni kívánnám Hamburgot, mondtam neki, elsősorban azt a hálátlan sorsot említeném meg, hogy a hasonló természeti és környezeti adottságok miatti hasonló városszerkezet, és itt leginkább a csatornák mentén álló villák és a csatornákat átívelő ezernyi hídra gondolok, amelyek mind mennyiségükben, mind pedig szépségükben fölülmúlják a történelmének gazdag múltjától süllyedő Velencét, mégis utóbbi az ismertebb és kedveltebb turisztikai cél; másrészt sokarcúságára kellene utalnom, azon sajátosságára, hogy egy városrészen belül is több építészeti hagyomány találkozik, a történelmi levegőt árasztó körzetei és a modern üzletpaloták törés nélkül olvadnak egységbe, mert ha én például – de ezt már nem mertem mondani neki, csak már itthon, magamnak írom meg – a forgalmas Rödingsmarkton sétálok, ahol a két sáv között és az út felé emelt masszív vasszerkezeten hangos robajjal dübörög el az U-Bahn, akkor mindenfelől az óriásablakos irodaházak és banképületek szabályos merevsége vesz körül engem, viszont ha innen befordulok a Steintwiete szűk utcájára, rögtön magam mögött hagyom a modern üzleti központot, és kis séta után elém tárulnak a Deichstraße polgári épületei, amelyek, dacára egy tizenkilencedik században itt tombolt tűzvésznek, és a második világháború értelmetlen, de éppoly pusztító rombolásainak, a múlt leggondosabb újjáépítésének a tervével és szándékával az egykoron volt város hangulatát és érzését őrzik meg magukban a zöld lombok árnyékában kopogó macskakövek, az esténként megnyugvást sugárzó öntöttvas lámpák sárga fényének, és a magas, favázas épületeknek a képében, és ha kifordulok innen, és fellépek a Hohe Brücke nevű hídra, amely egyszerű tulajdonságot magában hordozó nevével arra utal, hogy azért építették magasan a folyó fölé, hogy az Alster és az Elba vizét összekötő Nikolaifleet nevű csatornán az erre haladó hajók átmehessenek alatta, akkor innen megtekinthetjük a Deichstraße összefüggő házainak keskeny, magas tetőzetű hátsó frontját is, és a letűnt polgári kor eme régivé újjáépített házait nézve felmerült bennem a hajdanvolt ember-város viszonyok visszaállításának lehetősége, még ha csak egy kis szigeten is, a vasbeton szerkezetek árnyékában, tehát mégiscsak illuzórikusan, de ebből arra gondoltam, hogy valami értékeset megőrizhetünk a múltunkból; hogy időnként kivonulva a saját életemből a múltamban igenis találok olyat, amitől elhiszem, hogy egykoron boldog is voltam; de hát ezeket nem mondhattam el neki, szóban az ember így nem beszél, talán soha nem is beszélt, és minek is?, a várost közvetíteni neki fölösleges lett volna, hiszen nálamnál jobban ismeri, zavaros mondataimból pedig valószínűleg nem is ismert volna az otthonára; valami olyasmiről beszéltem volna neki, ami csak számomra létezik, áradó csodálatommal és rajongásommal inkább csak frusztráltam volna, amitől persze jobbnak és kivételesebbnek is éreztem volna magam, amennyiben annyival látok többet és élesebben, amennyivel kevésbé vagyok saját lényemmel jelen ott, ahol testileg vagyok, ugyanakkor a szavak megoszthatatlansága révén csak még inkább egyedül éreztem volna magam; hallgattam hát, és csak magamnak, egyedül magamnak írom itt e küzdelmekkel terhes, émelyítően körülményes mondatokat, néha azt sem tudva, miért.

Caspar David Friedrich: Szerzetes a tengerparton, 1810