Nagypál István fordítása

1.

Végigmegyek a lakáson, hogy lekapcsoljam a villanyt.
Lámpákat a nappaliban, ahol anyám és apám olvasott;
az étkezőben, az asztál, ahol ettek;
a konyhában, ahol a sárga hűtőszekrény zihált,
az spájzban, akár az utolsó világítótorony az éjszakában,
belepik a molylepkék. Nyikorog a parasztház,
míg egy nyári zivatar kavarog a látóhatáron –
a villamos vezeték a fák felett, akár az EKG.
A mezőn a lovak állva alszanak.
Mi számukra a legelő?
Mi riasztja fel őket, ha reggel feléjük osonunk,
fáról hullott almát tartva kezünkben?

2.

Amikor kislány voltam, minden nyáron elmentünk
abba a házba, a felolvadt hegyi patak mellett, végig
a földúton, át a csatornán, át a bömbölő vízen.
Bátyámmal együtt minden nap átgázoltunk a folyón,
előre törve, akár a kutyák,
köveket szedtünk, majd gátat építettünk,
amíg egymást a felgyülemlett
hideg vízbe nyomtuk.
Látni akartuk, ha mi meg tudjuk
változtatni a folyót, megáll-e
a nyomásra egészen a csatornáig,
az árnyékos fenyőerdőbe.

3.

Beteg anya, fiatalodó világ.
Fehér felhősörények, klóros medence,
minél kevesebb szó, annál többet mond.
Lovak, mezők, házak,
Adirondack székek, melyeken egyik délután aludtunk,
a medence, a nap, mely égette bőrünket, szennyes,
melyet apám egy hónapja nem mosott ki,
a kanapé, melyen egész áldott nap feküdt,
majd a többi kanapén aludt egész áldott nap,
köldöki intravéna, a fürdőszoba, ahol
rosszul lett, a nappali, ahonnan apám hallotta mindezt.
Én a füvön ültem, miközben a kutyák
nyalogatták lábamat, hangyák másztak át rajtam.
Fájt a szemem a kék fénytől.
Egy ing csapdosta a szárítókötelet,
akár egy vitorla vagy lepel –mégsem, egy vitorla.

4.

Egy fekete vitorlás csónakba
szállok be és útnak indulok a tavon
a huzatos parasztház felé.
A tó közepén egy sziget áll;
a szigeten, egy korházi ágyon
egy asszony vajúdik levegőért kapkodva.
Reszket a szélben a nádas.
Időnként feljajgat, míg
én hátralépek a morfium pumpáért,
miközben rázkódik és nagyokat sóhajt.

Mikor felkelek, a hálószoba
ablakánál állok és
a lehúzott redőnyt felhúzom,
lámpa pislákol a sötétben.
Látom innen a szigetet.

5.

De te nem láttál semmit se.
Fel-lekapcsolgattad a lámpát
és hallgattad anyád szuszogását,
aki a karácsonyfa mellett aludt,
karjai arcára csavarodtak.
Egy hete felmászott a lépcsőkön
az ágyába, egyszerre csak egyet lépett,
megpihent, ahogy felérkezett,
feláldozva arcát és ezt a „szép éjszakát”,
„Halálomig szeretlek téged”
Nem tudtál felkészülni rá.
Reggel, papírmaséhavazás,
lehullik az álarc, a lovak
elbizonytalanodnak a kerítésnél,
és almák után szaglásznak
a fagyott hókupacban.

Forrás: Once, Norton, 2011, 26-29. p.p.

Szabó Attila fotója

A fordítóról: Nagypál István (1987 Budapest),  költő, író, műfordító, szerkesztő. Verseskötete A fiúkról címmel 2012-ben jelent meg a JAK – Prae.hu gondozásában.