Drága jó Edit néni, mikor megkapta a beutalót a füredi szívkórházba, két hétre, félrehívott a konyhában. „Félek elmenni – suttogta – Mit gondolsz, Borikám, nem történhet valami váratlan politikai vagy háborús esemény, ami miatt esetleg nem tudnék visszajönni Balatonfüredről Nyíregyházára?” A mosolygás a fülcimpáimat csiklandozta. Megnyugtattam. Néhány év múlva, mikor hasonló szorongásokkal ültem fel az atlantai járatra Amsterdamban, eszembe jutott kedves, öreg arca. Szinte hallottam, ahogy mosolyát elnyelve most ő mondja nekem: „De hiszen két év nem a világ. Az csak egy másik földrész. Az csak egy óceán.” – Feljegyzések Virginiából, 3. rész                                                          

„Megyek és számolok. Magamban számolok,
amikor megyek. A lépteimet számolom.  […]
Mindent megszámolok, amit csak lehet.”

(Borbély Szilárd: Nincstelenek)

 

       „ – Vaj: huszonöt cent. Legyék tizenöt cent!
– Eddig is csak a sütéshez használtam. Jó.
Még ritkábban sütök majd. Pedig
a gyerekeknek az a mindenük, a kalács.”

(Oravecz Imre: Kaliforniai fürj)

 

Nagy gondtalanság van a számolásnélküliségben. Aki elégedett, az nem számol. Kilókat, centiket, napokat, pénzt. Amit számolni kell, azzal mindig valami gond van. „Túl sok”. „Ez kevés”. „Ha ez így megy tovább…”. „Éppenhogycsak”. Ahol a számaid, ott a gondjaid. Ahol a gondjaid, … te is  valahová oda tartozol.

Március huszonötödike van és esik a hó. Nem is kicsit. A hétvégén még későtavaszi meleg volt, hetvenhét fok. Persze Fahrenheitben. Lehetetlen megszokni de megtanulni is az átszámítást. Mert nincs szabály, pontos váltó-mérték, úgy kell megtanulni, mint egy szótárat. Ha az időjárás-jelentésben azt mondják, „low thirties” lesz, akkor azt jelenti, hogy fagypont körüli hőmérséklet várható, mert harminckét fokon van itt a nulla. Ha a gyerek lázas, és kérdezi az orvos, mennyire, csak azt mondom, száz feletti értékeket mértem. Az már láz. Ennyit tudok csak megjegyezni. Köszönhető ez a zavar Fahrenheitnek, akinek valami gondja volt a negatív számokkal és ezért olyan skálát csinált, hogy a nullánál ne nagyon kelljen alacsonyabbat mérni. A nullát a szülővárosának leghidegebb telén mért hőmérsékletéhez igazította, a százat pedig a felesége nagyjából állandó testhőjéhez. Itt, Amerikában tehát a mai napig egy ezerhétszáznyolcas gdanski tél és egy rég elhunyt asszony testének egykori melege a mérvadó. Végül is, van ebben valami meghatóan személyes.
Februárban olyan hideg volt itt, mint akkor Gdanskban (Fahrenheit bosszantására: hidegebb! Mínuszok jártak.)
Kisfiam a múlt héten forróbb volt, mint Frau Fahrenheit általában.

Ezek miatt a lehetetlen mérőszámok miatt egyébként semmit sem tudok pontosan. Nem elég, hogy  maguk a számok sem jelentenek semmit angolul. Ha azt mondják nekem, fourty-five, nem értem igazán, csak ha lefordítom magamnak, hogy negyvenöt. De erre nincs mindig idő. Emiatt veszítettem a héten tíz dollárt. Eladtam a gyerekek egy használt játékát. A nő megnézte, megkérdezte, „Would you sell it for fourty-five?” Mivel ötvenkilencért hirdettem meg, azt hittem, ötvenötöt mond. Mikor kiszámolta a pénzt a tenyerembe, rájöttem, hogy elcsesztem.

Vigasztal, hogy egy kilencéves kora óta itt élő, perfekt angol kínai barátunk is így beszélt egyszer egy vendégségben: „We need – és ujjaival a kanapén ülőkre bökve halkan számolt magában – í, ár, szen, szü, úo … – five more spoons”.
Azt hiszem, találó volna a meghatározás, hogy „az vagy, ahogyan számolsz”.
A nagyobbik fiam magyarul számol, de az ujjait amerikai módra emelgeti hozzá. A mutatóujján kezdi.

Fogalmam sincs, hány kiló/font vagyok, sem én, sem a gyerekeim. Hogy milyen magasak, azt pláne nem tudom. Pedig az orvosnál mindig megkérdezik, én meg csak bárgyún megrántom a vállam. Főzni és sütni se tudok egy jót (nem mintha egyébként…). De itt külön szoftveres és hardveres támogatás kell hozzá. A laptop, megnyitva egy „conversion chart” oldalon, és mindenféle méretű kanalak, plusz egy bögre. Mert a receptek nem használnak semmilyen épeszű mértékegységet. Teáskanálnyi ez, leveseskanálnyi amaz, egy bögrényi ezmegaz – okosabbaknak erre direkt van otthon egy külön kanál-gyűjteménye, és egy „pontos” bögréje. Ha bizonytalan vagyok benne, az én teáskanalam egység-méretű-e, megnézem, hány uncia egy rendes teáskanál. Aztán bepötyögöm a gépbe, hogy lássam, hány gramm egy uncia. Huszonnyolc. De mindig elfelejtem.
A billentyűzetem csupa liszt, csupa porcukor.
Ezért általában csak szórok mindent, megérzésre.

Lassan két éve élek itt, de nem tudom megjegyezni, hogy a 12pm az éjfél vagy dél. Csak arra emlékszem, hogy nem úgy van, ahogy elsőre gondolnám. Ekkor megpróbálom felidézni, hogy én hogy gondolom elsőre. De elbizonytalanodom, hogy ezt tényleg elsőre gondolom-e, vagy már azért gondolom így, mert megjegyeztem, hogy így van. Ezért nem tudom, mi az ellenkezője annak, amit gondolok.
Azt hiszem, éjfél.
Tehát dél.

Ha reggel felkelek, az első néhány másodpercet azzal kell töltenem, hogy kitalálom, milyen nap is van ma. Csak a keddet és a csütörtököt tudom, mert akkor dolgozom délelőtt. Hétfő-szerdában az segít, hogy este a gyerekeknek úszás. Pénteken foci.

„Visszasírod majd te még ezt!” – mondja mindenki nekem. Nem tudom. Eszembe jut a Desperate Housewives (Született feleségek) –sorozat nyitó epizódja, amelyikben az egyik otthon ülő amerikai háziasszony fejbelövi magát. Na nem kell megijedni. De most azt gondolom, szívesebben vezetnék zsebnaptárat, telizsúfolva tennivalókkal, órákkal, találkozókkal, határidőkkel. És cserébe mondjuk nem csekkolnám a bankszámlánkat minden nap.

A sorozat korábbi részei:
Feljegyzések Virginiából 1. – Az én városom
Feljegyzések Virginiából 2. – Mary Draper Ingles érthetetlen története