2014. március 21-29. között került megrendezésre a VIII. DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A budapesti Pesti Magyar Színház Holdvilág és utasa című előadását 2014. március 24-én mutatták be a fesztiválközönségnek. Forgách Andrást, a darab szerzőjét, aki Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét használta fel munkájához, Kirilla Teréz kérdezte.

Forgách András

Kirilla Teréz: Milyen kérdéseket vetett fel, milyen feladatokat kellett megoldanod, amikor Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének színpadi adaptációján dolgoztál?

Forgách András: Először ki kellett találnom, hogy az előadás szerkezete milyen legyen, mert – és ez talán érzékelhető volt a tegnapi előadásból is – más, mint a regény szerkezete. A regény szerkezete olyan, hogy a főhős, Mihály gyerekkora csak mint az olaszországi nászút előzménye van ábrázolva, és ez az Ulpius-testvérekkel való nagy szerelmes barátság a regényben 30-50 oldalt tesz ki, a többi az olaszországi utazás illetve párizsi és római epizódok. Ám írás közben elég hamar rájöttem arra, hogy a gyerekkorban történtek, még ha csak egy mondatnyi utalás is van rájuk Szerb Antalnál, már csíraként tartalmazzák a későbbi történetet. Tehát váltott lovakkal haladok, és szerintem ez a legjobb adaptációs megoldás erre a regényre, hogy a fiatalság és a felnőtt kor fej-fej mellett halad előre. Ezt az eredeti elgondolásom szerint (de ezt nagyon sok színészt igényelne) úgy is el lehet játszani, hogy a hősök fiatal és a felnőtt változatát nem ugyanazok játsszák, tehát mindenkinek van egy gyerekkori mása, és talán csak a főszereplő, Mihály az, aki változatlan alakban az egyik jelenetből átsétál a másikba, és akkor még jobban érti a néző a koncepciót. A darabot úgy képzeltem el, mint egy DNS-spirált, a gyerekkor titkainak története együtt halad a felnőtt korral, a lépcsőzetesen következő megfejtések mindkét történetben párhuzamosan haladnak előre és mindkettő azonos ponton jut el a krízisig, ami mindkét esetben egy öngyilkosságba vagy öngyilkossági kísérletbe torkoll: Ulpius Tamáséba és a hősünkébe. Így a gyerekkori jelenetek nagy részét – és ezt az nézők nem tudják, mert nem olvasták el frissiben a regényt, vagy nem is emlékeznek rá – én írtam, csak kiindulópontnak használom Szerb Antal ötleteit, az olaszországi jelenetek viszont elég részletesen meg vannak írva a regényben is.

Régebben írtam egy Vásott kölykök-adaptációt (Jean Cocteau regénye nyomán), azt Szolnokon mutatták be, de utóbb Újvidéken is játszották, és azt is úgy írtam meg, hogy rengeteg jelenetet meg kellett alkotnom: a gyerekek titkos játékait, a színházukat, a barátaikkal való viszonyukat, és mivel tudtam, hogy tulajdonképpen Szerb Antal a Vásott kölykök ismeretében írta meg az Ulpius-testvéreket, olyan, mintha annak magyar hangja volna, ezért, ha úgy tetszik, a korábbi módszert itt is bevetettem, és elképzeltem, hogy akkor az hogyan is történik meg, amire csak Mihály emlékezik, néha szubjektíven, néha alig, de ami mégis meghatározza az ő későbbi válaszait, reakcióit, gondolkodásmódját, és minden afelé irányul, hogy a gyerekkori nagy titok vajon földerül-e a felnőttkor végére, hiszen ez a felnőttség lényege, hogy megpróbáljuk megérteni, miért születtünk erre a világra. A másik nagy ötletem, és ez lehet, hogy szerénytelennek hangzik így aposztrofálni, az az ördöggolyó, ami nincs benne a regényben, és aminek az a szerepe – azon kívül, hogy egy mitikus, vándorló tárgy, – hogy ugyanakkor a darab szerkezetét is a néző kezébe adja.

K. T.: Miben látod a különbséget az adaptáció és a saját fiktív világ megteremtése között?

F. A.: Az első darabom Dosztojevszkij A játékos című regényéből készült, a Katona József Színház játszotta 1985-ben, az első színpadi művem tehát rögtön adaptáció volt. Később is sokszor írtam ilyet, például az Aranysárkányból, ezt a Soproni Színház mutatta be, aztán Flaubert utolsó regényét is, a Bouvard és Pécuchet-t, Ascher Tamás kérésére (Dilettánsok címen ment), de nem is tudnám mindet fölsorolni. Az adaptáció egyébként bevett színházi forma, hiszen Shakespeare is szinte csak adaptációkat írt, vagy egyenesen a történelmi krónikákból, netán Plutarchosból adaptált, vagy mások színdarabjait írta át. A színház tulajdonképpen mindenféle aktuális témák, regények és újabban filmek, újsághírek adaptációja is színpadra. Tehát nem látok olyan nagy különbséget aközött, hogy saját darabot írok vagy adaptációt, már ha nem egyszerűen csak mechanikusan kimásolom a dialógusokat és beleteszem a darabba. Az adaptáció kikerülhetetlen formai eszköz, és egyáltalán nem alacsonyabbrendű a saját magunk által megalkotott fikciónál, nem az minősít egy művet, hanem a saját belső világa.

K. T.: Hogyan lehet ilyen szervesen belehelyezkedni egy másik író, művész világába, ahogyan ebben a darabban is láttuk?

F. A.: Ehhez nagyfokú empátia kell, dramaturgként vagy forgatókönyv-íróként sokat dolgozom olyan emberekkel, akik tőlem nagyon különböznek, olyankor az embernek elsősorban a másik gondolatát kell megértenie, és nem föltétlenül a sajátját képviselnie. Vitatkozni lehet azon, hogy egy történet miként lesz hatásos, de az nekem mindig nagyon fontos volt, ha egy filmet írok például, hogy a film rendezője elmondja, kifejtse, kifejezze az ő saját belső képét arról, amit szeretne. Ne titkolja el előlem, hanem mindent adjon át, a lehető legőszintébben, majdnem, mint egy pszichoanalízisben, hogy mindabból, amit így megtudok, az ő számára sikerüljön egy olyan világot teremteni, amely egy igazi mű születését lehetővé teszi.

K. T.: Mégis kell lennie szerintem valamilyen pontosabban meghatározható módszernek, amivel dolgozol…

F. A.: Nagyon fontos, hogy az ember rátaláljon arra a bizonyos ősképre vagy őspillanatra, ami bármi lehet, mint amilyen az Utas és holdvilág esetében volt az ördöggolyó. Van egy regényem, Zehuze a címe, egy hosszú levélregény, családtörténet harminc évben, ott egy folyó volt az őskép, az, hogy a levelek, mint egy folyó, mindig csak egy irányba mennek, nincs viszontválasz. Ettől még rengeteg új ötlet és gondolat kell hozzá, minden oldalon legalább tíz, de ha ez az ősgondolat nincs, akkor nem is érdemes belefogni.

K. T.: Mi az, ami ennyire megmozgatott téged a Szerb Antal-regényben?

F. A.: Noha a regény közhelyes módon ábrázolja a felnövekvést, kalandos fordulatokkal, furcsa találkozásokkal (például milyen egyszerű trükk, hogy Szepetneki János mindenütt felbukkan, ahol a regénynek éppen szüksége van rá, kalandregény figura, Szerb nem szégyellt effajta kliséket felhasználni a gondolata kifejezése érdekében), és kiszolgál egy tárcaregény-ízlést, aminek nagy divatja volt a huszas-harmincas években, Szerb Antal írásművészete mégis csalóka ebből a szempontból, mert ugye ő csodálatos irodalomtörténész és irodalmár volt, rendkívül művelt és olvasott. Éppen ezért tudta, hogy bár ő itt bizonyos értelemben nem elég komoly irodalmat művel, mert elsősorban csábítani, vonzani akar, ám ezzel együtt olyan csodálatos szerkezetet hozott létre, amit én részben az ördöggolyóval képeztem le, és ami arról szól, hogy az emberek nem akarnak felnőni, egyfajta felelőtlenség állapotában szeretnek leledzeni, ahogy a hősünk sem tud dönteni, és csak azért házasodik meg, hogy végre azt érezze, ő is felnőtt, de kiderül, hogy ez így nem működik. Szerintem minden műalkotás, ami valaha létrejött, ennek a feszültségeként jött létre, még Michelangelo Sixtus-kápolnája is, mert nem egy zárt világot akar teremteni, hanem a gyerekkor csodálatos érzékenységét akarja újra átélni minden művében az ember. És ezt a lebegést, ezt a vibrálást közben a halálvággyal ötvözi. Van egy fejezet, amit én is beleírtam a darabba, de sajnos ebből a változatból ki kellett húzni, mert túl hosszú lett volna az előadás, ez az egész etruszk vonal, a római professzor, Waldheim, Szerb Antal vagyis a Mihály barátja (modellje Kerényi Károly volt, aki eléggé megsértődött a pompás karikatúrán), ami mind akörül forog, hogy a gyermeki érzékenység és a halál között mit jelent létezni.

Úgy gondolom, hogy hét-nyolc éves korunk után érzékenységünk mélysége már nem változik, letehetjük az érettségit, elvégezhetjük az egyetemet, a lelkünk mélyén ugyanaz a kisfiú vagy kislány maradunk, de ezt elfelejtjük, eltapossuk magunkban, a pénzkeresés, a fáradtság, a hétköznapok betonja ömlik rá… Az érzékenység eltompul, holott csak attól érezzük magunkat embernek, azoktól a csodálatos pillanatoktól, mint amikor gyerekkorunkban megláttunk és fölfedeztünk egy falevelet, egy bogarat, egy furcsa fényt vagy egy gyufásskatulyát. Szerintem ez a művészet és a létezés alapélménye, nevezhetjük csodának is, és azt az érzékenységet, amit mindössze néhány évesen átéreztünk és megismertünk, újra meg újra meg kell találni magunkban. A kamaszkornak is vannak érzékenységei, de azok mind már a korábbira épülnek, a szexualitás, a szerelem, az összeveszés, a gyűlölet, a szülőkkel való viszony, minden ott gyökerezik, és ezt Szerb Antal gyönyörűen ábrázolja, csodás és mesés elemeket használva, amelyek egyben kissé konvencionálisak is, de a regénye nemcsak ettől népszerű, hanem mert igazi, valódi, mély emberi problémákat, választásokat, konfliktusokat ábrázol. És egyben mélyen önéletrajzi is, hiszen azóta megjelentek a naplói, s láthatjuk, mennyire közvetlen áthallások vannak.

Forgách András: Holdvilág és utasa – Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye nyomán

Mihály TAKÁCS GÉZA
Erzsi AUKSZ ÉVA
Éva
BALSAI MÓNI
Szepetneki
PAVLETITS BÉLA
Ervin
SZATMÁRI ATTILA
Tamás
HORVÁTH ILLÉS
Sári
BENKŐ NÓRA
Ellesley
RANCSÓ DEZSŐ
Millicent
SZŰCS KINGA
Apa
SIPOS IMRE
Vannina
MENTES JÚLIA a.n.
Pataki Zoltán
TÓTH SÁNDOR
LUTPHALI SURATGAR
GÉMES ANTOS

Díszlet/Jelmez KOVÁCS YVETTE ALIDA
Zenei vezető
SZEMENYEI JÁNOS
Dramaturg
PERCZEL ENIKŐ
Rendezőasszisztens
LÉVAI ÁGNES
Rendező
HARSÁNYI SULYOM LÁSZLÓ
Bemutató:
2013. szeptember 21.
Szerb Antal örökösének az engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.