2014. március 21-29. között került megrendezésre a VIII. DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A nagyváradi Szigligeti Színház A fiú című előadását 2014. március 28-án mutatták be a fesztiválközönségnek. Forgách Andrást, a darab szerzőjét és rendezőjét Kirilla Teréz kérdezte – a hétfői interjú második része.

Forgách András Szabó K. Istvánnal, a nagyváradi színház főrendezőjével a színházi sajtóértekezleten

Kirilla Teréz: A Deszkán saját rendezésedben láthatjuk A fiú című drámádat. Úgy tudom, ez az első rendezésed. Melyek azok a problémák, kérdések, amelyeket másképp látsz a színházzal kapcsolatban most, amikor nemcsak íróként, hanem rendezőként is viszonyulni tudsz hozzá?

Forgách András: Nem, ezt rosszul tudod, nem ez az első rendezésem, és itt már korábbi, másfél évtizedes tapasztalataimat tudtam használni. Első rendezésem a Schroffenstein család volt, A bosszú címen futott, hogy könnyebben lehessen rá jegyet venni, és amelyet Heinrich von Kleist írt, én pedig fordítottam. Nagyon tanulságos munka volt, szívesen mesélek róla egyszer, ha érdekel. Azóta már sokféle helyszínen, studióban és nagyszínpadon is rendeztem, de csak olyan darabokat, amelyeket én írtam vagy fordítottam, vagy regényből adaptáltam színpadra, és mindig csak felkérésre. Soha nem mentem oda egy színigazgatóhoz, hogy rendezni szeretnék nála. Ez fontos elv a számomra, mert ugyan nem tartom magam rendezőnek, nincs igazi rendezői világom, viszont kíváncsi ember vagyok, aki tudni akarja, mi történik a másik oldalon. Egyébként ezért írok kritikákat is olykor. A fiú rendezésem során már használni tudtam ezt a fajta sajátos skizofréniát: nevezetesen, hogy úgy néztem a darab szerzőjére, mint akinek semmi keresnivalója a próbákon. Legfeljebb a végén engedem be, és akkor sem beszélhet a színészekkel, legfeljebb gratulálhat nekik.

K. T.: Mivel a szöveg könyv formájában még nem jelent meg, a közönség nem sokat tudhat róla. Miről szól ez a darabod?

F. A.: Egy öreg házaspárról, a férfi nagyon beteg, a nő nem annyira, de már nagyon fáradt az élettől, és nem tudni, miért mennek el karácsonykor egy panzióba, holott a család körében tölthetnék az ünnepet. De nem töltik, és ott, ezen az eldugott, idilli helyen rájuk tör egy még szörnyűbb valóság egy fiú képében, aki menekül a világból és öngyilkos akar lenni. Az eredeti ötlet, az őskép az az, hogy volt egy barátnőm, akinek volt egy barátja, aki öngyilkos lett a kilencvenes években, és ily módon, mint az én hősöm, kiment az erdőbe, drogos volt, és nem elég, hogy felakasztotta, hanem föl is gyújtotta magát – tehát egy nagyon sötét gondolatból indultam el. Ez találkozik ennek a két embernek a történetével, akik elvonulnak a civilizációból, és ezáltal a problémáik is felnagyítódnak, mert amikor a szokott helyen maradsz, akkor a megszokott módon folytatódik az életed, de ha kimozdulsz, akkor minden kiélesedik, és ez nagyon érdekes ütközőpont. Meg is halnak ketten a darabban, az apa, vagyis az öregember, bár az ő halálában a néző nem lehet teljesen biztos, és a srác, aki elmenekül ugyan a panzióból, de annyira meggyőzően gyűlölködik, mielőtt kiugrana az ablakon, hogy az erdőben felakaszthassa magát, és olyan pontosan elmondja előre, miként fog meghalni, hogy biztosra vesszük a halála bekövetkeztét. Találkoztam valakivel Nagyváradon, aki azt mondta – nagyon szereti a darabomat –, hogy szerinte az öregasszony, a feleség, az a halál angyala, és ezt én így nem gondoltam végig, de tulajdonképpen igaz lehet.

K. T.: Ez a Szerb Antal-adaptációban is benne van…

F. A.: Igen, így van, csak erre nem gondoltam közben – Ulpius Éva egy halálangyal.

K. T.: A dráma címe alatt műfaji meghatározásként az áll, hogy “tragédia”. A rendezésben érezhető az a törekvés, hogy ennek a tragédiának az intim hangját valahogyan átültesd a modern színház nyelvezetébe. Miben látod a tragédia, a hübrisz, a groteszk fogalmainak jelentését a kortárs színházban?

F. A.: Egy barátom említette, hogy nem születnek tragédiák, ezen elgondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka, és azért is törekedtem egy olyan dráma megírására, amelyben minden egyes főszereplőnek el kell buknia valami módon: mert az igazi tragédia minden szereplő számára tragédia, a tragédiában nincs győztes. Nehéz egy ilyen kilátástalan, kompromisszumok nélküli szöveget megírni, az ember berzenkedik ellene, és nincsenek is meg hozzá az eszközei. Az igazi tragédiához nagy közös mítoszok szükségeltetnek, a legnagyobb tragédiák reprezentatív nagy figurákhoz kapcsolódnak, az én alakjaim viszont belesimulnak a mindennapokba, alig látszanak ki belőle. Füst Milán Boldogtalanokja az egyik kedvenc darabom, neki sikerült ezt a feladványt megoldania. Nálam is egy valódi esemény váltotta ki A fiú megírását, egy létező személy túlzó, abszurd halála, egy fiatalember menthetetlensége volt az indítóok, és ehhez kapcsolódik egy másik történet, két öregember története, akik a legnagyobb ünnep idején mennek el a hegyekbe meghalni. Írás közben persze felülkerekedik az ember saját írói vénája, engem például mindig meglep, hogy drámaíróként milyen humorom van, hogy a véletlenek görgetegéből milyen lavina keletkezik a színpadon, s hogy úgy mondjam, a szatírjáték folyamatosan belefogalmazódik a tragédiába.

Egyszerű, szinte láthatatlan eszközökkel dolgozom, voltaképp elég szemérmes vagyok, viszont sikeres rendezés esetén a darabban tettenérhető a folyamatos stílusváltás és a helyzetek észrevétlen átalakulása, átnövése egy teljesen más, előre nem is látható szituációba, mindez egyszerre jól látható és láthatatlan kell, hogy legyen. A felszínen konzervatív, realistának tűnő előadást (vagyis darabot) fokozatosan szétbomlasztja a háttér irrealitása. Talán ebben jelenik meg leginkább a hübrisz, a mértéktelenség: abban, hogy azt akarom, a néző elhiggye, egy ilyen tüneményesen kedves öregasszony azért jön a hegyek közé, hogy eltegye a férjét láb alól, s egy ilyen végtelenül udvarias és kulturált lelkészember tönkretette egy fiatal lélek életét, és egy ilyen lelkiismeretes és tapintatos gondnoknő, aki az unokáját rábízná a véletlenül aznap érkezett vendégre karácsonykor, voltaképpen egy erőszakos és mindenfelé szimatoló goromba alkoholista, és így tovább, és így tovább. A típusok nálam nem szociológiai típusok, hanem lelki alkatok inkább, és a darab a társadalom szélére, perifériájára, a margóra szorult lények vízalatti létezését ábrázolja.

K. T.: A feleség (Anya) szerepével kapcsolatban végig kételyeink vannak: nehezen tudjuk eldönteni, hogy férjét az eutanázia révén a halálba segíti-e, vagy csak altatót ad be neki, ahogy azt sem látni tisztán, meg akarta-e egyáltalán tenni a kellő pillanatban azt, amit meg kellett volna tennie, hogy a fiút visszatartsa a haláltól. Mit gondolsz az eutanáziáról, pontosabban arról, hogy mit tehetünk egymásért egy olyan pillanatban, amikor a másik szemtől-szemben áll a halál problémájával, és már nincs abban az állapotban, hogy el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz?

F. A.: Ebben a kérdésben nem tudok dönteni. Nagy élményem volt, amikor egyszer találkoztam Jean Genet-vel, a világhírű francia íróval Nyugat-Berlinben, és egy váratlan pillanatban föl tudtam neki tenni a Karinthy Frigyes által megfogalmazott találós kérdést arról, hogy ha egy háborúban, egy kórházbunkerban csak annyi inzulin van, amennyi az ott levő betegeknek, ha elosztják, egyetlen napra elég, vagy egy embert – esetleg magát Michelangelót – megmentheti az orvos, ha egy hétig neki adja be, de a többiek meghalnak. Erre az erkölcsi dilemmákat feszegető kérdésre Genet roppant egyszerű választ adott: “Tegyen abba a helyzetbe és majd megoldom.” Vannak olyan kérdések, amelyekre valóban nem lehet teoretikusan helyes választ adni, az ambivalencia örök, és az is marad, mint ahogy a halálról, a “másik tartományról” sem tudunk igazándiból semmit.

A fiú című darabot a budapesti Thália színházban május 8-án lehet legközelebb megtekinteni.

A nagyváradi Szigligeti Színház előadása

Apa Hajdu Géza
Anya
Fábián Enikő
Lelkész
Dimény Levente
A fiú
Varga Balázs
Kislány
Lászlóffy Emőke
Nyomozó
Pál Hunor
Gondnoknő
Tóth Tünde
Első rendőr
Szotyori József
Második rendőr
Csatlós Lóránt
Szerelő
Dobos Imre
Rendező
Forgách András
Díszlet, jelmez
Florina Bellinda Vasilatos
Ügyelő
Joó Emília
Súgó
Ţentea Katalin
Hangosítók
Zsurka József, Szanday Csongor
Világosítók
Nosz Botond, Nagy Imre, Bernád Eduárd