Ugyanide vissza

Amikor nem vagy akkor is élek
roppan a nyakam kattan az ablak
fáj a nyers reggel a hogy utálom
aláfekszem kés az akaratnak

Éget a kávé szalad a tejhab
szellőztet éjjelt éveket valaki
gyereknek gyerekként dúdolok halkan
kicsordul belőlünk hallani

Valami mindig le-lepereg
szülés a sminkem rozsda a halál  
autóban alvás a koncert végén
a szerelmes idő folyton zabál

Nincs párbaj tőr szablya nem kell
ha hárman ha négyen hát örökre
tengerbe zúduló víztömeg mi
magunkba végződünk körökbe.

 

Elolvadt a világ

Már délután ott maradt
a bőröm a falon
a Nap hirtelen lement
minden romantika nélkül.

Mint ökörhugyozás lépdeltünk
felesleges körökön, utakon, mondatokon
mindig máshova vágysz, mást akarsz
azt hiszed így élünk mi? tiszta

hülyevagy.

Én közben láttam, hogy mállik
az arcod, mint ázott tapéta
szétcsorognak a rákent kívánságok.
Ez vagyunk, kifolyt bor asztalon

olcsó szar.

Éjfélkor karcos arcú vadászok jőnek
És a nagy szerelmek hányások ideje
Mindegy számok, csókok, szobák
Igaznak tűnő látomások.

Alea iacta est.

Aztán hajnalban hazaérni nem téma,
préselnek a súlytalan reggelek,
Ego azt mondja szuper én összevarr
A férc nem tart. Hétfőre szétesek.

Kinyitnám én a szemem, de már nem lehet.

 

Seignosse

                                Kifekszik a tenger a tengerpartra

Az óceán lustán partra nyúlik
illatoznak a tengerparti fenyők,
kerek női csípők melegednek
a füves dűnék ölében.

A játékos pára sárkányokkal tekereg
nem törik darabokra a tekintetünk,
ritmusra dobbant a szél, mint tornaórán,
ki naptejet, ki szűrt napfényt keneget.

Hunyorogva kémleljük a vizet,
ringatóznak a csillogó szörfösök
tajtékokon menekülnek, ki, mi elől.
Mindenhol érezni az életet.

Éjjel őrültként tombol az óceán,
mint elszabadult vonat
dübörögnek a betonbunkerek
falakhoz csapkodják az álmokat.

Még sötétben búgnak a ratrakok
hullámok a homokban is. Várunk.
áramlatokat, napfelkeltét az első szót

 Vagy mindegy mit.