2014. március 21-29. között került megrendezésre a VIII. DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A Nyári mozi Színházi Közösség Lit és Mix könyve című előadását 2014. március 25-én mutatták be a fesztiválközönségnek. Szabó Dániel kritikája.

Sajnos véget ért az év azon eseménye, nevezetesen a Deszka Fesztivál, amelynek során mi, debreceniek a sok polgári színházi, azaz kevésbé provokatív, már-már köldöknéző és lagymatag, pusztán a közönség kiszolgálását célzó előadásdömping mellett végre megtapasztalhatunk a hagyományostól eltérő színházcsinálási módokat és színházi gondolkodást. A színház áldásos, traumafeldolgozó hatásáról és persze a másság megtapasztalásáról nem szabad megfeledkezni, hiszen néha jól esik magunkon is röhögni, nemcsak a színészeken és káromkodásaikon. Ezért külön köszönettel tartozom Pintér Bélának és pénteki előadásának, hiszen a Titkainkban a 30 évvel ezelőtti érán mosolyoghattunk és egyben borzadhattunk el, mi, a fiatalabb generáció szinte már történelmi távlatból, míg az idősebbek saját élményeik függvényében.

A Csokonai Nemzeti Színháztól teljesen idegen metódussal készült előadás volt a kedd éjjeli Lit és Mix könyve is. A Szabadkai Nyári Mozi Színházi Közösség darabjában volt minden, ami a mai szemnek és szájnak ingere és divatja: élőzene, tánc, internetes élő kapcsolat és kontextusteremtő filmvetítés. Az előadás egy sajnálatosan semmitmondó skype-beszélgetéssel kezdődött, ami ugyan az alkotók nosztalgiázásában és a látnivalók előmagyarázásában indukáló szereppel bírt, a nézői érdeklődés generálásában azonban nem igazán segített. Aztán besétált a háttérbe Lajkó Félix és elkezdődött a csoda. Egy darabig hallgathattuk citerajátékát, majd bekapcsolt a vetítő és a kis televízió, attól kezdve pedig organikusan együtt létezett a zene és kép improvizatív, jelentésalkotó játéka. Idővel betáncolta magát a térbe Döbrei Dénes, így már három médium összhatását tapasztalhattuk meg a színház kontextusában. Szemünk először megpihent a táncos mozdulatain, majd belefeledkeztünk a zenélő művész játékába (hiszen az is mekkora, de mekkora performatív erővel bírt), ezek után felpillantva a vetítővászonra belemerültünk a Buharov-fivérek (Igor és Iván) jó értelemben véve csak rájuk jellemző mozgóképeibe.

A teret nem elsősorban a kellékek, hanem az eseményeknek való helyet adás határozta meg. Lajkó Félix a háttérben egy gyertyafényes régi asztalon citerázik, Döbrei Dénes egy óriási kocka keretében táncol, felette kivetítő, előtte kistévé. Csak néhány tárgy pihent, lógott, égett a színpadon, de végül minden „pisztoly elsült”. A médiumok párhuzamos, egymás melletti szerepeltetése ellenére sem folytak egymásba a történések. Három (illetve négy) egymástól független térben működtek, egymásra hatást gyakoroltak, de csak ritkán találkoztak. Kivéve persze, ha valaki aláfestő zeneként hallgatta a citerajátékot. Miután elvonta a figyelmemet a vásznon monotonon gördülő farönk látványa, átkoztam magam, hogy lemaradtam a táncos finom mozdulatairól. Ám amikor azt néztem, furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mi történhet a kistévén. Ezt nem feltétlenül tartom negatívumnak, hiszen egyértelműen újranézésre serkent, de az is biztos, hogy kényelmetlen érzéssel töltött el (olyasfajta érzéssel, mint amikor Vidnyánszky Attila ex-igazgató párhuzamos cselekményekre épülő előadásit néztem). A darab vége felé azonban frenetikus módon találkozott a kép, a hang és a mozgás. A középen körkörösen mozgó ingát hihetetlen módon táncolta körbe Döbrei az inga mozgásának és a citera zenéjének ütemére, miközben a kötél végére erősített kamera felvételét élőben követhettük a kivetítőn. Úgy vélem, egy előadásban mindig érdekesebb az élő felvétel, mintsem egy előre leforgatott jelenet levetítése, hiszen izgalmasabb, „jelenvalóbb” és természetesen a tét is nagyobb.

A Lit és Mix könyvé-t Döbrei Dénes rendezte, aki egyben az improvizatív táncot is szolgáltatja a darabhoz, ami nem könnyű feladat, hiszen „belülről” táncolva az egész előadásra kell figyelnie direktorként, és ez könnyen hibákhoz vezethet. Szó, ami szó, néhol tényleg érződik a külső szem hiánya, aki megmondhatná, hogy hol érdemes váltani, vagy hogy hol ül le kicsit az előadás ritmusa. Ám mivel improvizál a zenész, improvizál a táncos és a vetítendő képsorok helye is ott a helyszínen születik meg, organikus, együtt lélegző és élő egésszé válik az első pillantásra rendszerezetlennek tűnő előadás. És ez nem születhetne meg, ha a három médium szolgáltatója (vagy papja) ne figyelnének egymásra és ne táplálkoznának egymásból.

Lit és Mix könyve a darabról gondolkodó írások többsége szerint metaforikusan regényként értelmezhető, amit a címe is megerősít. Minden előadás egy új fejezet, amit akkor írnak meg a szereplők. A fejezetek lazán kötődnek egymáshoz. A jelentést, a darab „értelmét” nem kapjuk tálcán, azt a médiumok egyéni és összhatásából kell kifejtenünk. A kiinduló pont a matematika. Pontosabban Lajkó Félix édesapja, aki a már említett szabadkai közösség több tagjának is matematikatanára volt. Így valós elemek is épülnek a kitalált fejezetfüzérekbe. (A skype beszélgetésekből konkrét történeteket is hallhattunk a szereplőkről a közelmúltból.) A felvételeken néhol egynéhány matematikai jel, képlet és feladványokat ablaküvegre festő férfi alakja bukkan fel. Mindemellett a paneldzsungelekben és a természet lágy ölén játszódó képsorokban és néma szereplőiben gyönyörködhetünk. Amíg Dosztojevszkij Félkegyelműjét nem érdemes olvasatlanul felütni a harmadik rész ötödik fejezeténél, hiszen fogalmunk sem lenne, ki az az Ippolit és miért aggódik, hogy elaludt, addig a Lit és Mix könyvé-be bárhol beleolvashatunk: Budapesten, Szabadkán vagy éppenséggel a debreceni Deszkán.

Az előadásból hiányzik a szó médiuma, ami nem jellemző a polgári színház hagyományait továbbörökítő  előadásokra, de a Lit és Mix könyvé-ben (habár a könyv a szó médiumának médiuma) ez nem tekinthető hiányosságnak, sőt! A verbalitás hiánya megtanít minket (újra), hogy mennyi és mennyi lehetőség kínálkozik még egy érzés, egy történet átadására a jelentésképzés és -képződés nem egyértelműségéből fakadóan. Az újranézés ingerét nem csupán a párhuzamos események generálják, hanem az előadás improvizatív, ad hoc jellege is. A táncos úgy mozog, ahogy éppen érzi, a zene előadásról előadásra idomul a többi történéshez, és persze a filmjelenetek is az éppen akkori előadás tükrében váltakoznak (a képkockáknak nemcsak a sorrendje váltakozik, hanem értelemszerűen a jelentésük is az aktuális kontextus fényében), a skype-beszélgetés pedig minden alkalommal mással folyik le. Ahogy ugyanabba a folyóba, úgy ugyanarra a Lit és Mix könyve előadásra se léphetünk be. De hát nem ez lenne a színház egyik legfontosabb ismérve? A darab egy workshop keretein belül született meg, és azóta járja az országot. Igor Buharov szavaival élve a látottak inkább tekinthetőek happeningnek, vagy eventnek, mint klasszikusabb értelmű előadásnak. Ráadásul azon a harminc-negyven emberen kívül, akivel megosztod az élményt, soha senki más nem fogja látni azt, amit te láttál. Mert nem jó néha olyat látni, ami csak nagyon keveseknek adatott meg?

A Nyári mozi Színházi Közösség előadása

Szereposztás:
Döbrei Dénes, Lajkó Félix

Video, Film
Igor és Ivan Buharov

Díszlet
Hegyi Csaba

Jelmez
Varga Heni

Zene
Lajkó Félix

Rendező
Döbrei Dénes, Lality István