Velence, a vízre épült város kultúránk egyik legerősebb metaforája, ahogy lebegve küzd az idővel ott, ahol városnak nem is lenne szabad létezni, a múlandóság és az élet megtestesítője, ígéret arra, hogy van jövő. Velence kikötő, a határ Kelet és Nyugat, a Mi és az Ők, az Én és a Másik között.
Velence múzeum, szalon és kirakat, kultúránk kirakata, csábít, de tükröződik a vásárló, a látogató arca is. Velence kirakat, mert Velence kalmárváros, spiritualitása, érzékisége árucikk, mely lakóinak életét, jómódját hivatott biztosítani.

Az Idegen vezető,
Puskás István hivatása Olaszország, amikor ott van, fürkészi, amikor pedig itt, beszél és ír róla, magyarázza, magyarítja. Második levél: a Velencei Bienálé megnyitóján

Velence, 2014. 06. 08.

Kedves Ideális Látogató,

hogy bírod a ránk szakadt nyarat? Gondolsz-e hűsítő vízre, enyhítő szellőre? Áhítod-e a tenger ízét? Én épp tegnap találkoztam vele, de nem a Lidón ám, hanem az egykori hajógyár egy még hűvös csarnokában, ahol az épp szárnyát bontott Biennále (nem nagy képzavar ez, hisz logója a szárnyas oroszlán, mi más) egyik szegletében az a híres, általam is olykor feljútyúbozott jelenet fut, amikor a Watusi húzza a talpalávalót a nálunk a Tenger zamata (Il sapore del mare) címen ismerhető klasszikus talján komédiában, a nyolcvanas években (ekkori a film) szépen aranyló ezerkilencszázhatvanvalamennyiben. Mellette meg persze feltűnnek a napernyőkkel zsúfolt plázsok, a vírusmód szaporodó szállodasorok is a nagy jólét éveiben készült fotókon.

A világ építészetének színe-virága jött megint össze, hogy elbeszélgessen magamagáról több tízezer négyzetméteren. Én ebben a közegben is idegen vagyok, látogató, sok minden nyilván olvasatlan marad számomra, de azért ezt-azt csak meg tudok tán fejteni mindabból, ami itt a szem-szájnak ingere, szemnek, hogy lássa, szájnak, hogy szóljon valamiről, aztán szóljon róla.

Az idei főkurátor, Rem Kolhaas által felvetett témára reagáló nemzeti pavilonokat, illetve az általa kigondolt, s csapata által összerakott központi kiállítást böngésztem, izgalmas problémafelvetéseket láttam, melyek megkísérlik megérteni, feltárni és megmutatni az építészet helyét a társadalom és a kultúra mai szövetében. S miután a szövet ma igencsak bonyolult hálónak tűnik, maguk az installációk is hasonlóan sok perspektívájúak, nem nagy kimondásokkal, egyedül igaznak gondolt ideológiákkal telített gesztusok, hanem apró elemek sokaságából összeálló konstrukciók, melyek viszont nem akarnak befejezettnek mutatkozni, inkább kérdeznek, mintsem kinyilatkoztatnak. Nagyon jól működik a meghirdetett szervező gondolat: Fundamentals, alapok, azaz, milyen alapokon nyugszik napjaink építészete, milyen elemekből tevődnek össze épített tereink. Ez a magyar kulturális diskurzushoz szokott látogatónak egyből valami ősit, organikusat jelent, nekünk az alap a nemzeti identitás megkonstruálásához szükséges valamit jelenti (ott tartunk, mint a nemzet ideológiájának születése, a Reformkor idejében). Ám itt a perspektíva ennél sokkal tágabb és komplikáltabb volt. Azon hatások, érdekek, motivációk feltárása a cél, amelyek mindig is működnek akkor, amikor bárki kiszakít egy darabot a térből, hogy átformálja, átalakítsa – valamilyen igény, elgondolás szerint, valamilyen hagyománnyal, ideológiával, kultúrával diskurzusba lépve. A törekvés az, hogy példákat kínáljon arra, hogy mint minden az emberi közösségek életében, érdekek, játszmák, tradíciók, hatások, viszonyulások szövedékében történik meg, jön létre.

Ott vannak például az angolok, akik arról elmélkednek, milyen hatással vannak a jövőképek, mondjuk az irodalom jövővíziói a terek evolúciójára, hogyan épülnek be a valahol, valaki által elképzelt eljövendők az építészek által húzott vonalakba, s hogyan válnak alakítóivá élettereinknek. Olyan alfejezetek szerint csoportosították ezen elképzeléseket, mint historico futurism, welfare state baroque vagy electric pastoral. Imádtam. Az oroszok a piac felől mutatták fel az építészet kulturális kapcsolódásait, aranyos, nem? A „Fair enough” – a cím szójátékához hasonlóan sokértelmű – projekt egy építészeti vásárt formáz standokkal, ahol igazi fairekhez hasonlóan megállhatunk, kapjuk a tukmálást, a prezentációkat, kellemes bizonytalanságban, hogy ez most igazi vagy színészi játék. Viszont az eladásra kínált áru maga a nemzeti identitás és a kultúra. A német pavilonban az egykori NSZK bonni kancellári magánrezidenciáját, az elnöki bungallót építették fel (a bejárat előtt egy kimustrált elnöki Merci parkol). Így múlik el minden hatalom dicsősége, maradnak az üres terek. Az osztrákok nemzeti parlamentek makettjein keresztül kérdeznek rá a modernitás egyik alapjára, a nemzeti identitásra, annak építészeti reprezentációjára, szembesítenek minket azzal, hogy ezen épületek mit árulnak el egy nemzet önértéséről, s arról, hogyan gondolja el saját helyét a világban. (Nem lehetett nem feltenni a kérdést, vajon hogyan alakulnának közös ügyeink, ha egy kisebb, szerényebb hajlékban vitatnák hazánk ügyes-bajos dolgait.)

A központi kiállítás pedig a modern Olaszországot járja be a tereken keresztül. A Monditalia (Mondo-világ, Itália-Itália) példázat arra, hogyan, milyen szempontok szerint is lehet feltérképezni egy közösség épített terekhez való viszonyrendszerét. Például feltárja, hogy az olasz kultúra hogyan építette a nyugati identitás alapjait: a két kiemelt elem Pompeji, amely nem csupán egy rommező, hanem elementális ereje volt abban, ahogy a modernitás számára a klasszikus örökség manifesztálódott, materializálódott. A másik elem pedig a demokrácia, a modern nyugati állam politikai életének alapvető mintájaként megmutatott színházi tér, amely a politika életterének (parlament) szolgált, és szolgál mind a mai napig mintául. A politika egyszerre a közösség ügyeinek megvitatása s spektákulum. (Ugye, megmondtam, hogy a modern színház Itáliában született, s először mint közösségi tér, csak aztán lett intézmény?!)

Aztán következnek a modern olasz élet terei, már mutattam a tengerpartot, de persze ott a vidék, a klasszikus ipari nagyváros, a cinecittá, a diszkotékák, és persze ott a maffia és a korrupció csakúgy, mint az ellenkultúrák hatvannyolctól a foglalt házakig. Az egyes topikokat külön csoportok dolgozták ki, igen izgalmas változatosságban kerülnek egymás mellé és társalognak azon vizuális nyelvek, amelyek kibontják e (diszkurzív) tereket. Az egész komplexumot egy középkori Itália-térkép hatalmas textil-nyomata keretezi, s két oldalt számos vásznon olasz filmekből vett kockák futnak, terekben mozgó embereket bemutató vásznak erdejében bolyong a látogató. És ha még mindez nem lenne elég, a témákat, a tereket mozgásszínházi perfromanszok tagolják, értelmezik, vagy jelenítik meg, hogy a makettek, rajzok, képernyők, fém és fa struktúrák erdejében kóválygó, cselekvő, élő embert is elénk vigyék

Mintha a honi építészek nem igazán tudnának mit kezdeni ezzel a spektákulummal (respekt a kivételnek), becsmérlőn mondják, hogy eltűnt innen az építészet, ez csak talmi látványosság, afféle vásári ripacskodás, mutogatás. A Biennálé egy „itt tartunk most” számvetés mindig is: míg a kiállítás nagy része a hatalom és az építészet, a különféle identitások és az építészet, a hagyomány és az újítás, a kultúra és az építészet kérdésein töpreng, a magyar építész közösség jelentős része elzárja magát mindettől, pontosabban az erről folyó diskurzustól, s nem azért, mert nem ugyanezeken tépelődik végül is, hanem mert idegenül mozog abban a nyelvben, amely ezt ma tárgyalja.

Kedves Ideális Látogató, csak kérni tudlak, látod, közben fogom a kezed, ne félj belepillantani e szakadékba, enélkül nem látod meg, hol is állsz éppen, de ne légy rest, dobj legalább egy kötelet a másik partra, s próbálj átjutni oda. Sose tudod meg, miről maradsz le, ha csak ücsörögsz kuckódban és dünnyögsz, hogy bezzeg azok odaát…

És most nemcsak fogom a kezed, hanem húzlak magammal, ha kell, cibállak, ráncigállak, mint a csökönyös, hisztis kölyköt, hogy de akkor is gyere, ebből nem engedek, veled teszek jót, majd később beismered magad is. Szóval, nincs apelláta, el kell jönnöd, ezt látnod kell!

Úgyhogy talpra fel!

 

Idegen vezetőd