Archívumunkban idén nyáron 2008 nyarának írásaiból adunk közre válogatást. Kukla Krisztián írása A Vörös Postakocsi 2008 / Nyár, “Séta a parkban: párduc, oroszlán, gorilla” című lapszám 25-27. oldalain jelent meg.

„És tanulni kezdtem, uraim.
Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk, kíméletlenül.
A magunk kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk.
A majomtermészet bukfencet hányva, hanyatt homlok menekült belőlem,
úgyhogy első tanítóm maga csaknem majommá lett tőle,
nemsokára abba kellett hagynia tanításomat is, ideggyógyintézetbe került.
Szerencsére hamarosan kiszabadult.”
(Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának)

„Eközben a ceyloni elefántimport is beindult, és igen kedvezőnek bizonyult.
1883-ban nem kevesebb, mint 67 állatot hoztam be a szigetről.
Ez az új terület magától értetődően kihatott hát a népcsoportok kiállításaira is,
amelyek megszakítás nélkül folytatódtak.”
(Carl Hagenbeck: Az állatokról és emberekről)

 „A cirkusz ténykedése az állatkert pedagógiai kiegészítője volt,
az emberiség nevelésének és megjavításának haladáselvű utópiáit illusztrálta,
azáltal, hogy mindenek előtt az állatok tanulási képességeit és idomíthatóságát demonstrálta.”
(Thomas Macho: Zoo-logikák. Állatpark, cirkusz és szörnyszülött-show)

Az állatkert kétségtelenül vonzó hely. Hiába tudjuk régóta, hogy a más, az  egzotikum, az idegen keresése során elsősorban saját ismerős kliséinkbe botlunk, folyamatos a csábítás. Belépünk a vadállatok kínálta ismeretlen életformák univerzumába, és közben rákényszerülünk arra, hogy önmagunkkal szembesüljünk. Szerencsés esetben úgy érezzük, hogy az eszményi természet ügyesen imitált és természetesen lezárt darabkáját látogatjuk meg, az ismerősség felett érzett örömmel és az ismeretlenség iránti lelkesedéssel teli vendégek vagyunk. Egyedülálló terep, ahol kényelmes a kettős szerep: megfigyelni és megfigyeltté válni. A csodálkozás szinte parancs, a szórakozás garantált; hasznos eltöltése a szabadidőnek, amely egyúttal ismeretgyarapítás. No és ki ne felejtsük, hogy morális értelemben is nemes ügy mellé állunk: megmenteni a sokszínűséget, amit éppen mi veszélyeztetünk. Mi és ők, látogatók és lakók tehát mindenképpen közelebb kerülünk egymáshoz – még akkor is, ha ezt csak talán mi gondoljuk így. Míg az állatkert terét kerítések, kapuk, rácsok (újabban mind inkább átlátszó falak), árkok tagolják szerteszét, az intézmény legfőbb szimbolikus üzenete éppen a határok áthágására szólít fel: az ember is állat, az állat is ember. És nemcsak arra a kényszeresnek tűnő, ám egyszerű tapasztalatra gondolok itt, hogy az állatkertben önkéntelenül is más szemmel nézünk embertársainkra. Vagy nem is Knutra, az állítólag identitászavarral küszködő médiasztár jegesmedvére, aki a legújabb híradások szerint „bestiális kegyetlenséggel meggyilkolt” néhány pontyot. Mit üzen az állatkert, és hogyan teszi ezt?

Az egzotikus állatok gyűjtése és bemutatása már az ókori keleti kultúrákban ismert jelenség volt, amelyet elsősorban a hatalom presztízsszempontjai határoztak meg. A római arisztokrácia köreiben szintén megjelentek a vadászat mellett a vadállatok megfigyelésére épített pavilonok, a császári állatkertek különleges lakói pedig egyúttal a cirkusz játékok fellépői is voltak, azaz időről-időre nyilvánosan is megtekinthetőek. A középkor a kevesek tekintete számára hozzáférhető hercegi és királyi menazsériák korszaka, valamint ismeretes a keresztes háborúk korának vadállat- és különösen leopárdhóbortja. A ritka vadállatok becsét a reneszánsz városállamokban az emelte, hogy értékes diplomáciai ajándékként is szolgáltak. Mindez azonban pusztán előtörténet, mivel a 18. század vége felé köszönt be az állatkertek új korszaka: a pompa jeleként gyűjtött és kezelt állatsereglet akkoriban vált nyilvános intézménnyé, azaz eddig ismeretlen funkciókkal gyarapodott. Noha a Schönbrunni Állatkert alapítása időben megelőzte, mégis — miután a versailles-i uralkodó állatsereglete csak épphogy elkerülte a jakobinus dühöt és a vele járó nyaktilót – a párizsi Jardin des Plantes vált a modern állatkertek mintájává. Az újdonságot pedig az adta, hogy az állatkert immár elválaszthatatlan a tudománytól és a tudományosságtól, valamint az eszményített természetképzettől, illetve a mindenkori közösség szimbolikus kifejezéseként is szolgál.

Az állatkert tehát, modernkori történetének kezdeteikor mesterséges Paradicsom, legalább háromféle értelemben. A lehetőségek adta határokon belül minden állatfaj helyet kellett, hogy kapjon benne, az enciklopédikusság, a teljesség régóta ismerős elvét pedig még inkább felerősítette a továbbiakban az evolúciós gondolat, amely az állatok kihalásának addig ismeretlen veszélyével szembesíti az embert. Másodszor: a városi parkként szolgáló állatkertek a korábbi geometrikusmintázattal szemben az angolpark megrendezett természetességét, magát a természetet jelenítették meg. Persze – és ez egyúttal a harmadik paradicsomi rendezőelv – a ragadozó vadállatok lakhelyei ebből a szempontból kivételt képeznek. Eric Baratay és Elisabeth Hardouin-Fugier az állatkertek kultúrtörténetét tárgyaló könyvükben felidézik azt a rendelkezést, amely immár a büszke polgárságeszmény jegyeit mutatta, és például megkövetelte „a ragadozó állatok számának a csökkentését, mivel azok a pusztító kegyetlenség mintaképei, és a zsarnokságot szimbolizálják, valamint ahhoz a feltételezéshez vezetnek, hogy a természet legitimálta az erőszak birodalmát; velük szemben előnyben kell részesíteni tehát a békés állatokat, amelyek teljesen természetesen szolgálják a nyilvános közjót, és bizonyos értelemben a szorgalmas polgár allegóriái.” Persze a közönségigény épp ennek az utóbbi tendenciának szabott hamarosan gátat, hiszen az árkádiai idillnél mégiscsak érdekesebbek a veszedelmes és félelemkeltő ragadozók. Az állatkerti épületekben mindazonáltal – miképpen ezt Thomas Macho kifejti – a mai napig megnyilvánul a békés természet ideálja: „az állatok a szó szerinti értelemben domesztikálódnak: házakat kapnak éjszakára és a hideg évszakokra”, mesterséges lakhelyük pedig gyakran eredeti származási helyük építészeti stílusait utánozza.

Az állatkert kultúrtörténete ezek szerint szoros szálakkal kapcsolódik többek között a kertépítés, a tudományok, a modern szabadidős foglalatosságok történetéhez, valamint hangsúlyosan és nem éppen dicsőséges módon a kolonializmus történetéhez is. Noha már egy jó ideje nem az állatok elfogása, hanem éppen szabadon bocsátásuk a cél, a fajmegmentési programok sem képesek teljesen feledtetni, hogy az állatkert (és a cirkusz, amelynek elemei szintén felfedezhetők a mai állatkertekben, gondoljunk csak a cirkuszi produkciókat bemutató látványetetésekre) az állatkereskedelem intézménye is volt. A 20. század fordulójának méltán nagyhírű állatkert igazgatója, és a hamburgi „rácsok nélküli” állatpark megteremtője, Carl Hagenbeck például a korszak legnagyobb állatkereskedője volt. Nevének kétes csengést azonban elsősorban nem ez, illetve nem is Franz Kafka Jelentés az Akadémiának című elbeszélésének majom-narrátora adott, hanem az egzotikus embercsoportok bemutatói, az ún. Völkerschau szokása. Hagenbeck egyszerűen kiszimatolta, hogy mekkora üzleti lehetőséget rejt magában, hogy az egzotikus emberek talán még az állatoknál is nagyobb vonzerőt jelentenek. Az első szenzációt keltő bemutatót 1874-ben tartották Hamburgban, rénszarvasokkal együtt érkező lappok építették fel és bontották le sátraikat, az asszonyok pedig a közönség igazi megrökönyödésére nyilvánosan szoptatták csecsemőiket. E bemutatók színhelyéül szinte maguktól kínálkoztak aztán az állatkertek, és az események tudományos voltára sem lehetett sokáig panasz, hiszen olykor tán csak kíváncsiságból, de mindenképpen a fehér faj felsőbbrendűségének a tudatával orvosok és antropológusok mérték és kategorizálták a kiállított embercsoportokat. Sőt a kedvenc olvasmányok is megelevenedtek: például, amikor 1910-ben a hamburgi állatkertben 42 sziú indián ijesztgette a Karl May regényekből ismert „nemes vadságával” a látogatókat.

Persze, gondolhatnánk, az állatkerti Völkerschau korszakának már régen befellegzett, és az állatkerteknek manapság nem a zoomorfizált emberklisékkel, hanem a médiavilágból ismerős antropomorfizált állatklisékkel kell a leginkább hadakozniuk. Olyan képzetekkel, amelyeknek a fenntartásában – Knut és Hópihe, a jegesmedvebocsok példája jól mutatja ezt – paradoxmódon alapvetően érdekeltek. Hiszen az állatkert nemcsak tudományos-ismeretterjesztő labor, iskola és pihenő-park, hanem kiállítótér, cirkusz és bazár is, és ez így van rendjén. Ám a funkciók e kavarodása még jobban nyomatékosítja az állatkert verbális és szimbolikus üzeneteinek a szerepét. Az állatok bemutatásának kedvelt geográfiai elve például szinte előírja az állatkert folyamatos terjeszkedését, miközben a földrajzi elrendezést az a veszély fenyegeti, hogy akaratlanul és önkéntelenül egy-egy egzotikus kalandokat ígérő utazási iroda afféle életre keltett reklámkatalógusára emlékeztethet.

No de hagyjuk ezt, és lépjünk végre a Nyíregyházi Állatpark Tarzan ösvényére, és keressük fel az oroszlánok lakhelye és a gepárdkifutó között létesített maszáj kunyhót (voltaképpen a flamingók házát), ami számomra tagadhatatlanul a legnagyobb ösztönzést jelentette ennek az írásnak az elkészítésében. A kunyhó mellett maszkok, ékszerek, fegyverek, bábuk és faragványok sorakoznak szép rendben, illetve a tűzgyújtáshoz előkészített farakás: nyilvánvalóan rosszkor jöttünk, a maszájok éppen nincsenek otthon. Talán a ragadozóktól óvják csordáikat, vagy a turistáknak tartanak bemutatót? Ha pedig, nem tudnánk, hogy kiket is tisztelhetünk bennük, akkor azt elmondja nekünk a fényképekkel illusztrált információs tábla. A kunyhó rendben van, hiszen a madaraknak is kell a nyugalom, de nagyon kérem, hogy a táblákat vegyék le!