“Azt gondolom, a fordítói munka egyik legfontosabb személyes tanulsága, hogy az ember sorról sorra, sőt, szóról szóra szembesül saját nyelvének, kultúrájának határaival, igen intenzíven kell nemcsak a kindulási szöveg mögött álló háttérrel, hanem a befogadó nyelv és kultúra alapvető kérdéseivel és aprócska, de mégis jelentős elemeivel szembesülnie.”
Puskás Istvánt, a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének adjunktusát, a Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának sorozatszerkesztőjét Bódi Katalin kérdezte. Nyári interjúsorozatunk negyedik része.

Bódi Katalin: Milyen megfontolásokkal kezdtetek hozzá a Kalligrammal a Pasolini-életmű magyar kiadásának megtervezéséhez? Érzékelhető-e változás a Pasolini iránti figyelemben a rendszerváltás után negyed századdal Magyarországon?

Puskás István: A sorozat megszületése Csehy Zoltán érdeme, aki nemcsak kitűnő költő, latinos műfordító, de az olasz kultúra nagy rajongója és ismerője is. Neki sikerült meggyőznie a kiadót, hogy a hazánkban elsősorban filmrendezőként ismert Pasolini irodalmi életművének legjelentősebb darabjai kerüljenek a magyar olvasók elé, hiszen azok nem csupán az olasz irodalom szempontjából jelentősek. Pasolini filmrendezőként a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a magyar értelmiség számára fontos referenciapont volt, azonban az utóbbi két évtizedben jelenléte a magyar szellemi életben erősen visszaszorult. Ez azért különösen érdekes, mert mind Olaszországban, mind a nyugati kultúrában általában kifejezetten erőteljes, élő és aktuális, hiszen az általa – filmesként, íróként-költőként, közéleti szereplőként – felvetett témák, problémák ma is időszerűek. A második világháború után megszületett újkapitalizmus és a fogyasztói társadalom egyik első kritikusaként, éles szemű megfigyelőjeként a hatalom, a kultúra, a tömegmédia, a fogyasztás ma is igen aktuális összefüggéseire mutatott rá. A sorozat reményeink szerint hozzájárul ahhoz, hogy mindez a mi kulturális diskurzusunkban is hasznosulni, működni kezd.

B. K.: A kortárs olasz irodalomban, színházban, filmben érzékelhető-e a Pasolini-hatás, létezik-e valamiféle Pasolini-iskola?

P. I.: Ha kimondottan iskoláról nem is beszélnék, de hatása, állandó jelenléte világosan érzékelhető az olasz kultúrában és közbeszédben. Ha Olaszországban járunk, nap mint nap találkozhatunk ikonikus alakjával fotókon, festményeken csakúgy, mint az életművére reflektáló képzőművészeti alkotásokkal, de – egyébként igen nehezen működő – színdarabjait is elő-előveszik társulatok. Nincs például olyan Velencei Biennálé, hogy ne bukkanna fel legalább egy utalás erejéig a neve-arcképe, valamelyik műve az építészet vonatkozásában, például az idén is, de a tavasszal Rómában az ottani Műcsarnok egy nagy kiállítása mutatta be Pasolini és Róma közös történetét. Legerőteljesebben természetesen a film és az irodalom használja örökségét. Azt gondolom, hogy az olasz film legfrissebb, ezredforduló utáni hulláma (a Gomorra, a Reality, a Grande Belezza) erősen társadalomkritikus, a neorealizmust és Fellini szimbolikus beszédmódját elegyítő megoldásaiban folyton-folyvást visszaköszön Pasolini emlékezete. Ami pedig az irodalmat illeti, a kortárs olasz próza talán legizgalmasabb hajtása, az ezredforduló táján útnak indult, magát Új olasz regénynek definiáló irány kifejezetten elődjeként nevezi meg, mindenek előtt a Petrolio című szövege okán. Az utóbbi szűk két évtized prózafordulatának szerzői kinyilvánítottan Pasolini zakójából bújtak elő, ez az új stílus jellegzetesen posztmodern utáni, annak bizonyos eljárásait tovább örökíti, de nem konzervatív visszafordulással, mégis a modernitás irodalmának közösségi, politikai kérdéseit felvállalja, bizonyos értékek mellett határozottan kiáll, ha úgy tetszik, harcos pozíció felvételével. A tét nem kevesebb, mint a nemzeti identitás problematizálódásának felismerése, a nemzeti múlt kibeszéletlen kérdéseinek diskurzusba hozása, az olasz társadalmat átszövő s megbénító hatalmi-érdekviszonyok feltárása, lehetőség szerint szétzilálása, tehát furcsa módon olyan szerepeknek újra az irodalomra testálása, amelyek a modernitás korai, klasszikus időszakában voltak aktuálisak. Ennek oka pedig az általános kiábrándultság a politika intézményrendszerből. A tehetetlenség és a tettvágy pedig újra rátalált az irodalom médiumára, mint ezen problémák kibeszélésének lehetséges közegére. Pasolini ugyanakkor, amint említettem, azért tud referenciaként működni, mert négy évtizeddel ezelőtt már hasonló dolgokról beszélt, ráadásul egy olyan nyelven, ami ma is aktuálisnak, erősnek bizonyul.

B.K.: Rendkívül gazdag, műfajilag és mediálisan szerteágazó életmű megértéséhez vannak-e kulcsszavak a befogadó számára – egyáltalán, mennyire szükséges felkészült olvasóként, nézőként közel lépni Pasolini munkáihoz?

P. I.: A valóban szerteágazó életműhöz fogódzót adhat, hogy problémafelvetéseit, tematikáját tekintve jól behatárolható területeken pásztázott egész életében: műveinek jelentős része így vagy úgy, de korának olasz társadalmára, kulturális-politikai-hatalmi viszonyaira reflektált, különösen érdekelte a kultúra és a hatalom viszonyrendszere, a század első felének jelentős olasz marxista gondolkodója (az angolszász kultúratudományban ma kifejezetten erős recepcióval rendelkező) Antonio Gramsci nyomán a kultúrát mint a hatalomgyakorlás egyik eszközét látta, azt a terepet, ahol a domináns társadalmi csoport maga alá gyűri az alávetetteket, e tekintetben például a posztkolonialitás felismeréseivel erősen rokoníthatóak meglátásai. Még a híres Élet-trilógia, azaz a Dekameron, az Ezeregyéjszaka és a Canterbury mesék, vagy a görög mitológiából vett történetek, az Oidipusz kirtály, a Médea filmes adaptációi, de akár a Máté evangéliuma is is értelmezhetők ebből az irányból. Éppen egy a modern hatalmi-kulturális gépezet által legyűrt, eltüntetett, kolonializált kultúrának állít ezekben emléket, illetve próbálja valahogyan életben tartani a nyugati kultúra eltűnőben lévő, a fogyasztói társadalom általa fasizmusnak nevezett paradigmája által “dekulturalizált” hagyományait, identitását. Az olyan munkái, mint az Utcakölykök című regény, vagy olyan filmjei mint a Mamma Roma, az Accattone, a Teorema vagy a hírhedt Saló pedig igen nyilvánvalóan tárgyalják e kérdéseket. Amely kérdések erőteljesen összefonódnak másik “kedvenc” ügyével, a hatalom és a test, a hatalom és a vágy, a hatalom és a szexus összefonódásainak, egymásra vetüléseinek problematikájával, amely kérdésfelvetéseivel párhuzamban halad a lacaniánus pszichológiával, Michel Foucault filozófiájával, a nyugati modernitás agresszív gyarmatosító mentalitását feltáró, majd a nyugati kulturális identitás eltűnéséről értekező posztkolonialitással. A számára igen fontos, szó szerint húsba vágó kérdéseket klasszikus kulturális erudícióval, a posztmodern intertextuális gyakorlatára erősen emlékeztető sokszólamúsággal, nyelvileg, stilárisan, műveltségi hátteret tekintve igen dinamikus, folyamatosan mozgásban lévő szövegekben és mozgóképeken fejtette ki. Azt gondolom, hogy, mint minden karakteresen egyéni hang, látásmód esetében, Pasolinihez szoktatni kell a szemünket, de a ráhangolódás után művei lépten-nyomon a rátalálás élményét kínálják a mai magyar befogadó számára is.

B. K.: Milyen speciális fordító problémákkal küzdesz a Petrolio magyarra fordítása során? Mely fordítások kapcsolódnak a nevedhez a sorozatból?

P. I.: A Petrolio fordításának izgalmait, kihívásait a szöveg nyelvi-stiláris sokszínűsége adja egyrészt, másrészt pedig az az igen sűrű szövésű referencia-háló, amely minden sorát működteti. Ha a fordítást nyelvi-technikai feladatként közelítem, akkor az Utcakölykök című regény, melyet ugyancsak én próbáltam magyarra ültetni De Martin Eszterrel együtt dolgozva, sokkal nagyobb kihívás, mint a Petrolio, hiszen az Utcakölykök egy olyan kimondottan, provokatívan előzmény nélküli nyelven szólal meg, amelynek magyar megfelelőjét megcsinálni lehetetlen vállalkozás. Az Utcakölykök az ötvenes évek római külvárosi (tehát dialektális és tolvaj) nyelvének irodalmivá, írottá stilizált változata, ennek nincs megfelelője a mi kulturális hagyományunkban. A Petrolio ezzel szemben hol az újságírói nyelvvel, hol a klasszikus irodalmi nyelvvel játszik, hol ironizál, hol kinyilatkoztat, hol krónikát mesél, hol allegorikus példázatot ad, így sokkal inkább felfejthető, transzportálható. Ami az igazi kihívást jelenti, az a referencialitás kezelése, ami tehát sokkal inkább kulturális, mint nyelvi-grammatikai-lexikális transzfer. De pontosan ezért igen izgalmas és tanulságos feladat. Azt gondolom, a fordítói munka egyik legfontosabb személyes tanulsága, hogy az ember sorról sorra, sőt, szóról szóra szembesül saját nyelvének, kultúrájának határaival, igen intenzíven kell nemcsak a kiindulási szöveg mögött álló háttérrel, hanem a befogadó nyelv és kultúra alapvető kérdéseivel és aprócska, de mégis jelentős elemeivel szembesülnie. Pasolini szövegei olyan darabok, amelyeket kisujjból, rutinból nem lehet megcsinálni, meg kell küzdeni minden egyes mondatért, ha csak egy picit lankad a figyelem, s eluralkodik a rutin, rögvest vakvágányra fut az ember.

B. K.: Az egyetemi oktatásban fel tudod-e használni akár műfordítói tudásodat, akár a Pasoliniről való ismereteidet, vagyis tanítható-e Pasolini?

P. I.: Úgy gondolom, hogy Pasolini (talán az eddigiekből már sejthető e véleményem) nemcsak, hogy tanítható, de tanítandó is, egyrészt nélküle sokkal felületesebb képet kapnánk az elmúlt évtizedek olasz kultúrájáról, művészetéről, de akár politikai közéletéről is, ráadásul a mai Itália megértésében is sokat segít, részben mint láthatóvá váló hivatkozási pont, részben az általa megfogalmazott, ma is érvényes meglátások okán. Nem lehet tehát úgy XX. századi olasz irodalomról, kultúráról beszélni, hogy Pasolinire ne vetnénk legalább egy pillantást, ráadásul attitűdöt, szemlétet is tanulhatunk tőle, általa. De a fordítás-oktatásban is remekül hasznosulhat, hiszen különböző szövegeiben a fordítói munka különféle aspektusai (a nyelvi kompetenciáktól a kulturális-műveltségbeli háttér fontosságáig), kihívásai, olykor megoldhatatlan feladatai, tehát a fordítás határai remekül megmutathatók.

Pier Paolo Pasolini Válogatott Munkái – Sorozatszerkesztő: Puskás István

Pier Paolo Pasolini (1922–1975) a XX. századi olasz és az európai kultúra egyik legnagyobb formátumú, életében s halála óta mindmáig egyik legvitatottabb alakja, költő, író, drámaíró, filmrendező és közíró. A ravennai katonatiszt és a friuli tanítónő fia Bolognában szerez diplomát, huszonévesen adja közre első verseit. 1950-ben érkezik Rómába, ahol évekig tartó nélkülözés után az Utcakölykök című regény hozza meg számára az ismertséget (a sikert és a botrányt) 1955-ben. Kezdetben csak asszisztál a filmforgatásokon, 1960-tól saját játék- és dokumentumfilmjeit készíti, de emellett színdarabot, verset, regényt ír, politizál, véleményt mond, provokál.

Ami életében s alkotásaiban egykor botrány volt, ami sokkolta a korabeli közvéleményt, mára a világ szerves részévé vált; éppen ezért élesen kritikus, prófétai meglátásai a fogyasztói társadalomról ma is élővé teszik szövegeit. De ami ennél is fontosabb, ami miatt igazán aktuális tud maradni, az a minden művét átható mélységes empátia a szegények, az elesettek irányában, a kérlelhetetlen, harcos igazságérzet, s a dühödt-makacs életszeretet. A magyar közönség ezidáig szinte csak mint filmrendezőt, esszéírót-publicistát ismerhette, a Kalligram Kiadó sorozata arra vállalkozik, hogy bemutassa a termékeny és sokoldalú életművet, Pasolini regényeit, verseit, drámáit, filmforgatókönyveit, közéleti, kritikai írásait.

Előkészületben:

Pier Paolo Pasolini: Petrolio. Regény. (Puskás István fordításában és utószavával)

Pier Paolo Pasolini: Forgatókönyvek 2. (Lukácsi Margit fordításában)

Megjelent:

Pasolini,  Pier Paolo , Korom vallása  (Csehy Zoltán fordításában és utószavával)

Pasolini,  Pier Paolo , Egy erőszakos élet

Pasolini,  Pier Paolo , Forgatókönyvek 1

Pasolini,  Pier Paolo , Utcakölykök

Pasolini,  Pier Paolo , Amado mio – Tisztátalan cselekedetek