„apránként próbáltalak engedni el, ahogy
hátizsákomon is folyamatosan könnyítettem,
hogy végül gyümölcs és forrásvíz maradjon terhem”

A Húsvét hétfőt követő napon ötnapos lelkigyakorlatra indultam a hegyekbe. Még februárban kinéztem magamnak a helyet. Az időpont nem szándékosan esett erre az öt napra, ami, ha úgy nézzük, valójában hat: kedd délutántól vasárnap estig tartott az alkalom.

Előrebocsátom, hogy nem vagyok vallásos. Hitem, ha van is, gyenge lábakon áll.

Mint annyian, én is sokfelé kutattam már a választ arra, hogy ki vagyok és mit keresek itt; ebbe belefértek súlyos dolgok, belefért a drog és az alkohol, a félőrült szerelmek, a birtokolni akarás, a majdnem halálig vivő indulat, a szuicid hajlam, és bele a különféle felekezetek felé történő tapogatózás, a béke, a szemlélődés, az alázat, egyszóval: a tigris és a szelíd őz.

Eszembe jutott, amit Latinovits Zoltánról olvastam régen, hogy halála előtt ő is lelkigyakorlatra készült elvonulni pár napra.

Tudom, hogy az embert mélypontjain megtalálják a könyvek. Jómagam sokszor olvastam Anthony de Mello A szeretet útja című gondolatgyűjteményét és más, hasonló témájú írásokat.

De minden kevésnek bizonyult, hogy évek óta hordozott két súlyos terhemet letegyem.

Így zarándokoltam Pilisszentkereszt-Dobogókőre, a Manréza lelkigyakorlatos házba. A Radnóti Miklós utcából (milyen szép ez is!) indultunk Mariettával; ő vezetett, járt már arra, ismerte az utat. Esőben érkeztünk. Azt tudtuk előre, hogy a hegyekben legalább nyolc-tíz fokkal hűvösebb az idő.

A Manrézát a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya működteti, vagyis a jezsuiták.

Kíváncsiság és szorongás keveredett bennem, amikor leültem tizenötöd magammal a második emeleti kápolnában a vacsorát követő bemutatkozáson. Nyilvánvaló volt, hogy annyiféle szándékkal és elvárással érkeztünk, ahányan csak voltunk. Más célja volt az elvonulással annak, aki nem először vett részt lelkigyakorlaton, és gyakorló katolikusként ismerte a szent szövegeket. Tudta, mit kell tennie és mondania az esti szent miséken, vagyis ismerte a liturgiát. Megint másért jött, aki akár ateistaként, akár más vallás hívőjeként keresett megoldást problémáira, vagy egyszerűen a csendben akart megtapasztalni valamit.

Szigorú, de nem túl szoros napirendünk volt, kezdve a reggeli napindító gondolatokkal, a délelőtti gyaloglásokkal a hegyekben. Két délelőttön keresztül tanultuk a Nordic Walking technikát; a kézhez rögzített, üvegszálas, vídiahegyű botok jól jöttek az olykor sáros, csúszós hegyi ösvényeken.

Nem volt egyszerű a huszonhárom techikából elsajátítani azt a hármat, amellyel boldogulnunk kellett a következő napokban. S a bothasználatot spirituális tartalommal tölteni meg: a hátad mögé került eszközt elengedni, mintegy a mögéd kerülő múltat, hogy a következő lépéssel már ismét magad mellett tudd, amint a kezedhez erősített pánton visszahúzod.

Reggelente, ha zuhanyozást követően kinéztem egyágyas szobám ablakán, V-t láttam, amint mezítláb tapossa a harmatos füvet és csi kung gyakorlatokat végez.

Rájöttem, hogy lehet élni internet, facebook és televízió, meg mobiltelefon nélkül.

Csupán egy regényt vittem magammal, amit éjszakánként olvastam, az azóta Aegon-díjas Boldog Északot.

Az ebédet követő csendespihenő után még csendesebb meditáció következett a kápolnában.

Ez három és fél órán tartott. Körben ültünk, meditáltunk.

Könnyítésként huszonöt percenként felálltunk és körbejártunk lassú léptekkel a kápolna szőnyegpadlóján. Az időt diszkrét csipogás jelezte, lelki vezetőnk állította be egy digitális órán.

Nehéz volt beleszokni, de miután már a második naptól gyakorlatilag szilenciumot tartottunk, belerázódtunk. Én régebben is gyakoroltam különböző meditációs technikákat, aztán amikor egy alkalommal sikerült felébresztenem a kundalinit, s úgy éreztem, levitálok, megrémültem. Azóta nem próbálkoztam vele.

Most sem tett jót (vagy talán mégis?): ami a délelőtti gyaloglások során – ha sikerült elvonatkoztatnom a táj szépségétől – még foszlányokban villant elém ha befelé fordultam, azok a képek a meditáció során rémületes erővel szálltak meg.

Holott az ellenkezője lett volna a cél. A nyugalom, az elengedés. Nyilván eddig szőnyeg alá söpörtem őket, nem néztem szembe velük. A meditációkat követő beszélgetések során kiderült, másoknak is volt hasonló élménye. Hofher József atya, jezsuita szerzetes szerint (szólítsatok Józsi, vagy Hofi atyának) ez természetes. Józsi atyáról tudni kell, hogy 2007. adventjétől vízkeresztig éhségsztrájkolt egy szerzetes társával, az akkori politikai-gazdasági állapotok miatt. A parlamenti képviselőkhöz írott levele ma is aktuális.

Az én fejemben egy kápolna eleve nem így nézett ki. Sötét, félhomályos kőépületet képzeltem el az erdő mélyén, szentképekkel és füstölővel.

A mi kápolnánk tágas, világos, szőnyegpadlós, skandináv stílusú terem volt a legfelső emeleten, ahová benti lábbelinket is letéve léphettünk be.

Az este nyolckor kezdődő szent mise is másként élt képzeletemben. Természetesen nem mellőzhette a szokásos, előírt énekeket és felolvasásokat, de Hofher atya prédikációi felértek egy Hofi-esttel.

Sokszor dőltünk a nevetéstől.

Sírások is voltak.

A szavak hiányát nem éreztem ez alatt a hat nap alatt. Gesztusok lettek helyette. Egyszer, vacsora után olvastam az étterem előterében épp egy Borbély Szilárdról szóló megemlékezést A Szív című jezsuita lapban, amikor valaki arra haladtában elhúzta a függönyt, hogy jobban lássak.

Más megsimogatta a vállamat.

Közhellyel élve azt mondanám, ezek többet értek minden szónál.

A kápolna ajtaja előtt, ahol az imazsámolyok és takarók sorakoztak, egy papírlap volt: bárki feliratkozhatott akár az atyához, ha gyónni vagy beszélgetni kívánt, vagy a személyi edzőhöz, ha tesmozgással, táplálkozással kapcsolatos kérdése volt.

Én soha nem iratkoztam fel.

Itt is és most, mint mindig és mindenhol, ezúttal is egyedül, magam akartam megoldani és letenni, ami kiméretett rám.

Későn érő fajta vagyok, afféle lépcsőházi ember, akinél későn esik le a tantusz, akinek nem nőtt még be a feje lágya és talán már nem is fog.

E magamra vonatkoztatott megvilágosodásom azonban nem újkeletű ráeszmélés eredménye, sejtettem én ezt régtől fogva, tapasztaltam gyakran, de most nem kendőztem el, mondhatnám, mintegy színről színre láttam önmagam. És itt most volt időm, nem sürgetett senki és semmi, átgondolhattam mindent.

Tudtam eddig is, tévhit az, hogy egy másik személy nyújthatja számomra a békét és a boldogságot, nekem nem megoldás a „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”, mert ott van a „bántana, ha azután sokáig elkerülnél.”

Hatalmas egoizmusom és birtokolni akarásom nem engedett eddig továbblépni.

Takaréklángra vettem hát magam a hegyen, próbáltam úrrá lenni szétszórtságomon, igyekeztem egyhegyűvé válni, a végére, azt hiszem, sikerült.

Csak azt nem tudtam még, ahhoz, hogy ez az állapot stabilan megmaradjon, nem szabad visszatérnem az úgynevezett civilizációba, itt kellene maradnom a hegyen, örökre.