Halász

sivár vidék itt mindennek van
de semminek nincs jó neve
úgy ring alattam mint a bölcső
a metaforák tengere
csónakban ülök fodrozódik
a képek sötét felszíne
kezemben háló de a mélyben
nem lapul látom semmi se
ülök várok gondolkozom mit
kell a halásznak tennie
ha ráeszmél hogy a lét szegény
gazdagsága a semmije
irány a part de hol találom
nem jártam ott még sohase
szomorú de kép vagyok én is
akinek itt van a helye

 

Oratórium

a muzsikus rend tagja vagyok
mindenki tudja rólam
hogy legnagyobb sikeremet
az Utolsó Oratóriumban arattam
a megvilágított
de ingatag emelvényen állva
egy harsonát
egy üstdobot
és egy elektromos gitárt
kellett megszólaltatnom
a legnehezebb dramaturgiai pontokon
miközben a színészek
feltörtek hét villámló pecsétet
egy hatalmas
eleven lapokból fűzött
beszélő könyvön
a tetőponton segédmunkások jelentek meg
és betolták a színpadra
a Nagy Parázna életnagyságú
kerekeken guruló mását
amikor lement a függöny
olyan nagy volt a csend
hogy egy köhintés is
mennydörgésként hangzott volna
a megdöbbent teremben
aztán kitört a zűrzavar
idegen emberek vallottak
örök szerelmet egymásnak
kapkodva és kétségbeesetten
egy megzavarodott férfi pedig bemászott
a Nagy Parázna fröccsöntött szájába
bevallom én is zokogni kezdtem
amikor hirtelen kihunytak
a nézőtér fölé akasztott csillagok
utolsó emlékem egy boldogan mosolygó kisfiú
roskatag öregember nyakában ült
és megállás nélkül
tapsolt
tapsolt
tapsolt