„a vasalódeszkának is megtaláltam a
helyét az ajtó mögött csak téged nem
tudlak évek óta hová tenni folyton
itt jársz-kelsz a fejemben”

Két terhet cipeltem évek óta, nem itt szándékoztam letenni őket, de ha már itt voltam, úgy gondoltam, jobb alkalom nem nyílik többé talán sosem.

Az egyik, a súlyosabb, lassan húszéves seb.

Erről még magam előtt sem merek beszélni, s persze itt sem fogom feltárni, de az álmaimban a rosszabb verzió pereg le minden alkalommal, pedig nézhetném a megvalósult jó oldalát.

Csakhogy az ember nem tudja irányítani az álmait.

Nem tudtam befolyással lenni a meditációk során felbukkanó rémképekre sem, melyek az álmok folytatásaként robbantak elő.

Talán a Másik halál című Barnás Ferenc-regény olvasása során erősödtek fel bennem hasonló érzések, s hogy esetemben nem végződött két halállal, az megint csak csodaszámba menő dolog. A másik teher, az előző fényében és mindent egybevetve, nevetségesnek tűnt innen nézve és a társaimat hallgatva. Ez csupán egy négyéves seb; valakit nem sikerült még elengednem. Függőségeimet felszámoltam, ám néhány ragaszkodás megmaradt.

Ráadásul próbaként megkaptam itt a hasonmását, ezen már magam is csak nevetni tudtam volna, ha kedvem adódik nevetni, de nem adódott. Hogy két ember ennyire hasonlítson, s csupán a szemük színe térjen el, ez hihetetlen volt. A karcsú kezek, a lágy mozdulatok, a visszafogottság, a haj mögé elbújó arc – nem volt könnyű naponta szembesülnöm vele. De nyilván ez sem volt véletlen, hogy – mondjuk így – az Úr küldte őt is erre az útra, lássuk, mire megyünk ketten, vagy hárman; ha harc, legyen harc, ha béke, legyen béke.

Pedig próbálkoztam előtte mindennel. Hosszú évekkel, évtizedekkel ezelőtt félbehagyott irodalmi tevékenységem – ha annak lehet nevezni – ő ébresztette fel. „Fogsz te még írni, szerintem” – jósolta egy kávézóban. Az átok megfogant, csak közben gajra ment a barátságunk. Terápiás céllal folytattam az írást, három versből kettő róla szólt, sorra jelentek meg rangos folyóiratokban, kiderült, nem olvassa őket. „Régi sebeket téptél fel bennem, ezért zártam be előtted minden ablakot, ajtót”, írta skype-on, amikor még kommunikált velem.

Az egyetlen ember volt, akivel éjszakákon át beszélgettünk; ha munkából hazament, rögtön levadászott a cseten, hogy aztán kora reggel sms-sel ébresszen: kukurikúúú!, akivel olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, amiket eddig a legjobb, azonos nemű barátunknak sem. A „nekem is hiányoznak a beszélgetéseink”-től aztán eljutottunk a „nem kommunikálok veled, eljátszottad minden esélyedet”-ig.

„Ha szeretett, úgy szeretett, mint az állat – ezen a téren nem ismert kíméletet -, a gajra futott kapcsolatba ennélfogva több ízben is majdnem belehalt. De éppígy járt az a némber is, akit eltalált a pattanásig feszült húrból kilőtt vessző (…), nem meglepő, ha a hőn szeretett illetőben előbb-utóbb feltámadtak a levegő után kapkodó menekülési ösztönök.” Ezek a Keresztury Tibor által megfogalmazott mondatok jellemzik legpontosabban a helyzetet.

Merthogy a baráti érzések bennem egy idő után más irányba mentek, és ezt rögtön levette. De változnak az idők, s benne én is, ő azonban megmaradt a makacs elutasításban.

Ezt kellett volna még feldolgoznom, ezt a nevetséges esetet, amin ifjúkoromban nyilván percek alatt túljutottam volna. Mint ahogy ő is túljutott most a túlhajtott apakomplexusán.

Ha túljutott…

Aztán egyik este a kápolnában, amikor rám került a sor, halkan, utalásszerűen érintettem a meditációk során szerzett súlyosabb élményemet, a pánikot, amikor kiszaladt belőlem minden vér és erő, s riadtan nyitottam ki a szemem, körbenézve társaimon, hol vagyok.

Én soha nem iratkoztam fel.

De utolsó reggel, a napindító gondolatok előtt, amikor Józsi atyával egymás mellett rúgtuk le papucsainkat, egyszer csak felém fordult, rám nézett szemüvege fölött és így szólt: „Ferenc, drága öreg barátom!”

Majd hozzám lépett és megölelt. „Szeretnék veled reggeli után beszélgetni…”

A kápolnában vártam rá, míg a népszerű tévés műsorvezető húga értem nem jött – ő feliratkozott –, hogy az atya vár.

Hagyott beszélni csaknem egy órán át. Néha közbeszólt, kérdezett ezt-azt, majd végül olyan éleslátással tette helyére bennem a dolgokat, amelyek azonnali megkönnyebbülést hoztak.

Kaptam egy feloldozó imát és persze megöleltük egymást. Éreztem, nem biztos, hogy később, a hétköznapokban is meg tudom őrizni az ott átélt állapotot, s hogy sok munka vár még rám a közeljövőben, de legalább az út megvolt már.

És nem tudom, hogy van ez, de a nap hátralévő részében már csupa jó dolog történt. Vagy csak én néztem-láttam eddig a dolgok árnyékosabb oldalát. Ebédnél asztalunkhoz ült egy idős szerzetes, akiről megtudtam, hogy Németországban érettségizett és filozófiai tanulmányait Franciaországban végezte, majd egy hátizsákkal bejárta Észak- és Dél-Amerikát, hogy tizenkét évre Kolumbiában maradjon utcagyerekekkel foglalkozni.

Megfigyeltem, amint tányérján egy morzsát sem hagyott (sült csirkecomb volt a vasárnapi ebéd rizibizivel), az utolsó rizsszemeket, amelyek már nem maradtak volna meg a villáján, sem hagyta ott: gondosan lelapította őket az evőeszközzel, így azok ráragadtak, s eképp megoldódott, hogy étel ne menjen veszendőbe.

Amikor utoljára ültünk körbe a kápolnában, hogy mindenki elmondhassa, mit élt át az elmúlt napokban, közelebb került-e valamihez, az őszinte beszélgetés során többször kellett néhányunknak nekifutnia, mert nem csak a beszélő sírta el magát.

Ebéd után szokásos közös fotózás, búcsúzás, nagy ölelések. Még maradtam Mariettával és külön-külön – mert így akartuk – tettünk még egy nagy gyaloglást a napsütésben. Én csakhamar visszafordultam, mert ahol azelőtt az esős idő miatt, meg hogy hétköznap volt, nem találkoztunk senkivel és róhattuk magányos sétáinkat, most a vasárnapi napsütésre előrajzottak a turisták, motoros karavánok, s nemcsak a vendéglátó helyek teltek meg, de az erdei ösvényeken sem lehetett csöndben, magunkba mélyedve sétálni. Letérni pedig nem ajánlatos a kijelölt utakról, ha nem kíván az ember eltévedni, vagy a Rám-szakadékba zuhanni.

Az első napokból, miután hazatértem, leginkább arra emlékszem – anélkül, hogy tudatában lettem volna –, hogy mosolygok mindenkire. És zökkenőmentesen sikerült elintéznem a hivatalos ügyeket a bankban, a biztosítónál, s nem türelmetlenkedtem a piros lámpánál, vagy a bevásárlóközpontban a pénztárnál kígyózó sor végére állva.

És bocsánatot kértem attól is, akitől kellett.

Hogy ezt az utolsó szálat is elvarrjam. A többi már legyen az ő gondja, ha nem képes a megbocsátásra, cipelje tovább magában a sebét.

Végül persze magamnak is meg kellett bocsátanom. „Nem érdemlem meg, hogy önmagamat bántsam, én, aki szántszándékkal soha senkit nem bántottam.” – ezt Marcus Aurelius mondta.

A rémálmok is elmúltak, és bár naponta kétszer félórát meditálok – erről nem mondok most már le –, nem törnek elő tudatalattimból az elnyomott félelmek.

Nem élek a múltban, nincs rágódás megtörtént dolgokon, de a jövő sem foglalja le a gondolataimat. Csak a jelen pillanat létezik.

Érdekes módon elmaradt a becsvágy is, a magamutogatás; már nem szerez örömet, ha meglátom nevem valamely írás fölött egy-egy nyomtatott folyóiratban vagy online portálon.

Milyen apró, jelentéktelen dolog ez, döbbensz rá, ha belépsz egy hatalmas könyvtárterembe.

Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek.

Marcus Aurelius mondta ezt is.