Interjú Menesi Attila képzőművésszel és Molnár Ráhel Annával a független képzőművészeti tanszék kortárs képzőművészeti kurzusairól, amelyeknek a 2013–2014-es tanév legkülönbözőbb felsőoktatási intézményei adtak helyet.

Menesi Attila (1967)

Képzőművész, az index-link kiadvány (1999, 2006) alapítója (Christoph Rauch-hal közösen) és szerkesztője, a Karba tett kezek. Tolvaly Ernővel beszélget Menesi Attila című könyv szerzője (2008). 1988 óta tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1995-99 között vezetőségi tagja, 2003-tól tiszteletbeli tagja. 1994-97-ig Derkovits-ösztöndíjas. Artist in residence: Hamburg (1997), Párizs (2001), Lisszabon (2004). Résztvevője többek között a Germinations 8 biennálenak (Breda, Varsó, Athén, Madrid, 1994-95), az FKSE Glassbox (Párizs, 2001), Attitudes (Genf, 2002), W139 (Amszterdam, 2004) csereprogramjainak. A független képzőművészeti tanszék (2013-) projektvezetője.

Molnár Ráhel Anna (1992)

Szeptembertől a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet (BA) szakán a harmadévet kezdi. A független képzőművészeti tanszék projektben 2013 októberében kezdett dolgozni, mint „projekt asszisztens”. Segít az adminisztratív munkában és a kurzusok majdnem mindegyikén tartott előadást – bár mindig törekszik arra, hogy az előadási helyzetből a beszélgetés felé mozduljon a hallgatósággal.

Szoborállítás az egyetem előtt – Pál Rebeka workshopja, flying art course 2k14.4 Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet. Fotó: f***k

Bódi Katalin: Honnan jött az ötlet, hogy a kortárs képzőművészetet érdemes és szükséges bevinni a felsőoktatásba, nem csak a speciálisan művészeti profilú intézményekbe?

Menesi Attila: A kortárs képzőművészettel szembeni érdektelenség közismert Magyarországon. Mintha nem is lenne, nincs közönsége és lassan helyszínei sincsenek. Az iskolarendszer gondoskodik róla, hogy a kortárs meg se jelenjen a nem művészeti képzési területeken. Ez a hiány egyébként nem újdonság, de a jövőkép ennél is rosszabb.

Mindezt az elmúlt években kutattam is, és publikáltam is a témában, melynek kapcsán az interdiszciplináris gondolkodás és oktatás magyarországi előzményei, Szentjóby Tamás Paralel Kurzus Tanpálya programja (1968), az Erdély Miklós (és 1976 végéig Maurer Dóra) által vezetett Mozgástervezési és Kivitelezési Akció (1975-től), későbbi nevén Kreativitási gyakorlatok (1976–77), a FAFEJ (Fantáziafejlesztő gyakorlatok, 1977–78) és az INDIGÓ (Interdiszciplináris Gondolkodás, 1978–86) is természetesen előtérbe kerültek. De számos további, kevésbé ismert kísérlet és gyakorlat árnyalja a képet. Például Tolvaly Ernőé az 1980-as évek egyik legsajátosabb és legszabadabb művészeti intézményében, a Dekoratőr Iskolában (hivatalos nevén: Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskola), amely sokkal többet jelentett annál, mint ami a nevében volt: egy korát megelőző intermediális környezetet (évekkel a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékének megalapítása előtt) és olyan művészettörténet stúdiumokat, amilyeneket csak itt lehetett hallgatni akkoriban. A könnyű műfaj többdimenziós kirakati álcájában az intézmény különleges szerepet töltött be a késő Kádár-kori edukációs szisztémában, lehetőséget adva az ott tanulók számára, hogy Magyarországon iskolai keretek között a képzőművészet legaktuálisabb tendenciáival ismerkedhessenek meg. Az utolsó pillanatokban elindított spicli-karrierektől sem mentes közegben  a mára megszűnt Dekoratőr Iskola tantervében a kortárs művészet ugyan mint „mellékes” szerepelt, de éppen ennek köszönhetően vált természetessé a hallgatók számára, a pártbizottságon „rendszerellenes tanok”-ként és „dekadens nyugati kultúra”-ként jelentett művészettörténet órákon. A 25-30 évvel ezelőtti helyzettel egyre több hasonlóságot mutat a mai.

A Pécsi Tudományegyetemen két kurzust tartottam a Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszéken néhány évvel ezelőtt, melyek újabb lendületet adtak a független képzőművészeti tanszék megalapításához, azzal együtt, hogy a saját praxisomban is azt tapasztaltam, hogy a szakmai belterjesség – amelyben virágzik a hierarchia és a cenzúra – kapcsán is cselekvésre van szükség.

A flying art courses megvalósítására, amely nemcsak kortárs művészeti és edukációs aktivitás, hanem társadalmi projekt is egyben, az ERSTE Stiftung adta meg a lehetőséget támogatásával.

Vasvári Anna rajza, Ludas Matyi, 1982

B. K.: Milyen struktúrában zajlottak ezek a kurzusok, illetve mely intézményekben kaptatok helyet az elmúlt két félévben?

M. A: A 2013-14 tanév során 10 felsőoktatási intézmény – Szegedi Tudományegyetem, Budapesti Műszaki Egyetem, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, Kaposvári Egyetem, Kodolányi János Főiskola, Debreceni Egyetem, Pécsi Tudományegyetem, Miskolci Egyetem, Nyugat-magyarországi Egyetem Szomabthely, Szolnoki Főiskola – különböző tanszékein valósult meg az ingyenes projekt, összesen körülbelül 500 diák részvételével. Jártunk irodalomtudományi, kommunikáció és médiatudományi, kultúratudományi, marketing, művészeti és szociológiai tanszékeken, de nyitottak vagyunk bármilyen képzési terület felé is.

Az általában kétnapos kurzusok idejére beköltözünk az adott intézmény falai közé. Három különböző előadás és egy félnapos workshop a fő elemek, melyeken kívül egyéb programok adnak alkalmat beszélgetésekre, interaktivitásokra és együttműködésekre. Igyekszünk többféle módon kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal, tanszéki estünk alkalmat ad a kötetlen kommunikációra, de a kurzusok után is fenntartjuk a kapcsolatot.

B. K.: Milyen nehézségek elé állítja a kortárs művészet a laikus befogadókat, akik (legfeljebb) a klasszikus művészetek felől érkezve szembesülnek a kortárs törekvések intermedialitásával, konceptuális karakterével, közéletiségével?

Molnár Ráhel: A tulajdonságok, amiket felsoroltál, meg a kortárs művészet jellege önmagában nem hiszem, hogy komolyabb nehézségeket állít. A róla való gondolkodás persze igényel valamilyen gondolati rugalmasságot és minimális tájékozottságot, ami nélkül nem megy.  De ez a kurzusokon résztvevők többségében megvan, a falakat sokkal inkább a kommunikáció és közvetítés mikéntje állítja. Onnantól kezdve, hogy az oktatási anyagban az általános iskolától az egyetemig 0 kortárs képzőművészet szerepel, odáig, hogy a kortárs művészetet kitermelő közeg borzalmasan belterjes. Belterjesen is kommunikálja magát. Ezt ezen a közegen belül sokan érzik, részben ezért volt mindenki lelkes, amikor kértük, hogy jöjjenek velünk kurzust tartani.

A kurzusokon olyan aktuális topikok merültek fel, mint a nemzeti identitás, az intézményrendszer átalakulása, a köztéri szobrászat, bemutatni nem mert művek, a kánon, a trend – mindez kortárs képzőművészeti munkákon keresztül. Gyakran az volt a visszajelzés, hogy nem gondolták volna, hogy „ez is lehet művészet”. Sokaknak tetszett, másoknak nem, nem is az a cél, hogy lenyomjunk a torkukon egy mércét. Gyakran alakultak ki viták és ennek nagyon örültem. Bármivel meg lehet szólítani a hallgatókat, hiszen mindnyájan ezekben a témákban élünk.

Az előadók és a workshopok vezetőinek társasága szándékosan vegyes, művészek, kurátorok, művészettörténészek, a szakma egyéb szereplői, pályakezdők, de pályaelhagyók is vannak közöttük, hogy minél színesebb legyen. Az első 10 kurzusban együttműködtek velünk: Bátorfy Attila, Beöthy Balázs, Berei Zoltán, Csatlós Judit, Farkas Viola, Fenyvesi Áron, Fodor Dániel János, Frazon Zsófia, Hemrik László, Keserue Zsolt, Korodi János, Koronczi Endre, Kozma Eszter, Laki Júlia, Ligetfalvi Gergely, Mélyi József, Mihályi Barbara, Nagy Szilvia, Német Szilvi, NemIgen munkacsoport (Barnaföldi Anna, Tulisz Hajnalka), Orbán György, Paksi Endre Lehel, Pál Rebeka, Plágium2000 (Hajdu Zsolt, Kotun Viktor), Simon Zsuzsanna, Várnagy Tibor és Vécsei Júlia. Több alkalommal online bejelentkezett a „függő képzőművészeti tanszék”, egy intermédia hallgatókból álló csoport is, akik a projektre reagálva saját pozíciójukat közvetítették a generációjuk felé, nem kevés önreflexióval.

Szoboravató beszéd, Madzagfalva első harangja – Pál Rebeka workshopja, flying art course 2k14.4, Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, fotó: f***k

B. K.: Hogyan látjátok az elmúlt év tapasztalatával a hátatok mögött a kurzus sorsát, milyen lehetőségek vannak a folytatásra? Milyen terveitek vannak? 

M. A.: A következő körben a network a cél, amit egy nyári workshop fog igazán helyzetbe hozni 2015-ben, ahová 2-3 hallgatót hívunk majd az egyes helyszínekről.

Cél a projekt kiterjesztése is a volt keleti blokk országaira, olyan partnerekkel együttműködve, akik az adott országokban szervezik a kurzusokat saját és további tanszékek felé. Így az aktuális képet adhat a közép-európai képzőművészeti színtér tendenciáiról, annak gazdasági, kulturális és szociológiai kontextusairól a kortárs képzőművészeti szcéna, a tágabb kulturális környezet, művészek, intézmények és a képzőművészeti figyelem tematikai egységei mentén.

M. R: Mivel a kurzusokat nagyon különböző egyetemeken tartjuk és mindig más résztvevő-előadókat hívunk, nehéz lenne egy általános ütemtervet kidolgozni. Ez, azt hiszem, nem is célunk, minden alkalommal a résztvevő hallgatók és előadók aktivitásán, energiáin és nyitottságán dől el, hogy mit kapunk az egyes kurzusoktól. Az általános tapasztalat, hogy a meglátogatott egyetemeken egészen ki vannak éhezve a hallgatók egy ilyen típusú tudásszerzésre. Gyakran úgy éreztem, hogy a kurzusok egyfajta tréninget is jelenetek a résztvevők számára, hogy merjenek megnyílni, kritikát megfogalmazni, ellentmondani nekünk és ne féljenek attól, hogy „rossz választ” adnak. Ezeknek a skilleknek a fejlesztése az oktatási rendszerben egyáltalán nem hangsúlyos, a felsőoktatásban sem. Ez egy ok a sok közül, amiért fontosnak tartom a tanszék működését.

A repülő kurzusok struktúrája a tapasztalatok szerint jól működik, ezt továbbvisszük jövőre is. A nyári workshop megvalósítása (az elmúlt kurzusok aktívabb hallgatóinak és előadóinak részvételével) nekem is szívügyem.

Pecsét akció - Berei Zoltán workshopja, flying art course 2k14.5, Miskolci Egyetem, Szociológiai Intézet, fotó: Berei Zoltán

B. K.: Gyanítom, hogy a projekt nem csak a kurzus hallgatóit, résztvevőit alakította valamilyen irányba, hanem Rátok is hatást gyakorolt. Van-e olyan megkerülhetetlen élményetek, ami a kurzus során ért Benneteket?

M. R.: Nem tudnék kiemelni egy konkrét élményt. Az egyik alapproblémánk a szakma belterjessége. Részben ezért nem egyoldalú előadó-hallgató viszonyra építünk. Több kurzuson ugyanannyira kaptam új perspektívákat a résztvevőktől, mint ők tőlünk. Minden kurzuson egészen új szituációkba kerülünk, új vagy más nézőpontok merülnek fel. A résztvevők gyakran olyan kérdéseket, hozzászólásokat fogalmaznak meg, amik nekem eszembe nem jutottak volna – számomra végig fontos volt, ez kétirányú játék. Érdekes volt játszani az előadói szereppel, amit közben folyamatosan fel is próbáltam lazítani. Összességében a kommunikációról tanultam nagyon sokat.

M. A.: Több ilyen is van, rögtön az első kurzus, ami több mint 100 résztvevővel indult Szegeden és az első nap végére nagyon intenzív és izgalmas beszélgetés alakult ki. A kolozsvári, a kaposvári és a debreceni kurzusokon a hallgatók (és oktatók) nyitottsága és együttműködése volt nagyon pozitív és inspiratív, de mindegyik helyszínnek meg voltak a sajátosságai. Pécsen két tanszék hallgatói is részt vettek, ott az intézmény szerepvállalása került fókuszba egy aktuális szituáció kapcsán. Miskolcon olyan, a hallgatók számára ismeretlen vendéglátó-ipari egységekre hívtuk fel a figyelmet, ahol Erdély Miklós és művészbarátai murális fotómozaikjai láthatóak az 1970-es évekből, reméljük, hogy azóta meg is látogatták azokat a résztvevők. Szombathelyen pedig a művészeti képzésben résztvevők pályakezdése került többféle módon előtérbe. De volt egy olyan élményünk is, hogy nem jöttek el a hallgatók a meghirdetett időpontra, egyetlen egy sem, ami szintén megerősítette a projekt létjogosultságát.

További élmények a mindig más összetételű, 4-5 fős tanszéki csapataink is, melyek lehetőleg aktivitásaikban és generációban is vegyesek. Ezek alakulnak tovább az egyes helyszíneken diákokkal és oktatókkal kiegészülve, melyek alkalmi közösségeket és együttműködéseket teremtenek. Gyakorló művészeket és szakembereket vonunk be, akiknek aktuális projektjeiket visszük be az intézményekbe, melyek így élő diskurzusokat eredményeznek, miközben egy olyan oktatási modellt képviselünk, amely az egyetemi hierarchikus struktúrákat – zárt diszciplínák, státusz rendszer, oktatói mobilitás hiánya stb. – is helyzetbe hozzák.

Orbán György – Simon Zsuzsanna: Jelen / lét – köztes terek workshop, Téma: hajléktalanság, flying art course 2k14.2 , Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, fotó: Simon Zsuzsanna

f***k a neten:
facebook 
blog 
youtube, a szegedi kurzusról