Szegénység, nyomor, rasszizmus, emberi sorsok. A helyszín lehet Nyíregyháza, de talán ez nem is fontos. Történetek az együttélés nehézségeiről és a barátkozás lehetőségeiről ma Magyarországon, alulnézetből, szépirodalom és publicisztika határán. Laborczi Dóra tárcasorozatának negyedik része.

Jóska a citeráját pengeti. Énekel: akkor széép a zerdőőő mikó ződ. Mikor aa vadgalaamb benee kőőt. Olyanaa vadgalaamb mintabüszke lyáány. Síírva jáár a legééények úútán. A subája igen melegíti már, mégiscsak március kezd lenni. De annyi baj legyen, a pénzecske szépen csordogál kalapjába. Az egyre nyúló napok egyikének sugara búcsúzásképpen útba ejti feje búbját, el is időzik ott kicsit, mintegy – bár jelenlétét titkolnia meglehetősen körülményes is volna – reflektorfénybe helyezve őt és produkcióját a főváros por- és villamoslepte csomópontjának kellős közepén. A villamos megáll, az emberek gyönyörködnek. Bajsza úgy kunkorodik, olyan büszkén, hogy csuda. Öltözéke is példaértékű, pont mint a mesében. Gyerekek állnak meg ámuldozva: nézd, anyu, ez olyan, mint a csillagszemű juhász!

Jóska rájuk mosolyog jóságosan, szeme valóban mint a csillagszemű juhászé. Balladai homály helyett népmesei idill időz, és mindenki szívére bizalomgerjesztő kackiás bajusz kerekedik, mint Jóska pompás ábrázatára.

Mígnem. Figyelmes lesz hősünk játékára két igencsak megtermett legény. Olyasfélék, akik jelenléte miatt nem a legjobb környék-nek szokás nevezni bizonyos területeket. Ez a kettő Jóska mellé oldalog, semmifajta feltűnést nem kerülve. Jóska mindezt nem tudja nem észrevenni, zavarát fülig érő bajszához kunkorított mosollyal igyekszik leplezni. A pengetést és éneklést egy pillanatra sem hagyja abba, hangja erőteljesen szól, semmi ki nem zökkenti.

Elvágtaam a zujjaam de nemfááj. Fügefaa leveleet raktaam ráá.

– Ésazthogy ‘a citromfa levelestül, ágastul’, ismered-é testvérem? kérdi a jövevény.

– Citromfaa? Ilyen magyar népdal nincsen.

– Há’ dehogyis nincs – és már kezdi is: A citromfa levelesül…

– Értem én, de a citromfa nem őshonos Magyarországon, tehát ilyen magyar népdal nincsen –állítja Jóska rendületlenül, miközben némileg erőltetett, ámde gyöngyöző kacajjal fojtatja a nótázást és a pengetést.

– Mér, a fügefa őshonos? – kontráz az eszerint szintén kizökkenthetetlen jövevény.

És ő is rákezd. Szívből, mint a juhász. Szeme csillag, akár a másiké. Kezében tulipán, pont, mint a mesékben. Amennyiben fülbevalójától és a virág celofánjától eltekintünk.

Jóska néhány ütemnyi szünet után újra rákezd, de már nem a saját nótájára. Megpróbálja lekísérni a kollégát.

– Nem jó hangon kezded el, ide figyelj!

– Dehogynem, te figyelj!

Az új, rekedt hang betölti a teret.

A citromfa levelestül, ágastul,
Kisangyaloom, hogy váljunk el egymástuul?

Jóska nem tudja követni, mosolyog, aztán már csak kacag. Zavarában, kínjában vagy örömében, de csak folyik, folyik belőle a kacagás, mint a másikból az ének, mígnem a nappalból hirtelen éjszaka lesz és a munkából hazaigyekvő morcos közönségből vidám tavaszi kompánia. Ölelések, találkozások melegednek át a zene paplanja alatt. Egy kisgyerek csokit bont, a nők virágot kapnak, percre megáll (vagy visszafordul) az idő, mint a tér fölött feszülő vezetékekben az áram, fejekben a szitkozódás.

Aztán egy szürke arcú néni lép közbe. Suttogást mímelve ordítja oda a juhásznak: ne is foglalkozzon ezzel aaa… nem tisztelik ezek a hagyományt.

A zene abbamarad, a jövevény közelebb lép az asszonyhoz. Hogyha fehér bőrű nő lenne, nem pedig nagy darab barna férfi, mindenki azt gondolná: barátságosan. De bármennyire is nőnap van, ezért a tulipán, meg a sok virág, meg a bimbózó tisztelet, mégsem lehet mindenki nő, így ő is megmarad annak, ami, és ehhez mozgása is idomul. A néni hátrál.

– Elnézést hölgyem, ez az ember érti a humoromat – mutat Jóskára. – Maga érti?

– Hagyjon engem békén… – sápad el az amúgy is sápadt néni.

– Én kérem, hagyományőrző oláh cigány vagyok – mondja büszkén a juhásznak, mintegy lemondva a néniről, majd kisvártatva megkérdi: itt leszel nyáron is, testvérem?

– Nem tudom még, nem tudom – így a juhász. És újra kacag, és újra penget, mintha mi se történt volna.

A jövevény pedig mélységes rekedt hangján, az ujjával csettingetve, tánclépésben megkerüli a dermedt nénit, és dalolva perdül fel a – kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak – villamosra. Jóska a citeráját pengeti. És énekel: A citromfa levelestül, ágastul…

Szabó Attila fotója