Sokadjára emeli kezét a szeme elé. Nem sír, tudattalanul szégyenkezik. Görbe ujjaira nézek, észreveszi, magyarázkodni kezd: – Nem volt mindig rossz ember… megbüntetett, mert nem adtam oda a kulcsomat… én csak nem akartam hogy bezárjon… a kalapács mindig ott volt a előszobában… – Feszengek, elhallgat. Nézem, ahogy itt ül, megint ő húzta a rövidebbet, pedig életében először mert tenni valamit. Elmenekült, fogta a gyermekeit és egy jobb életet remélt. Nem volt egy hét, hogy megtalálják.

-A házasságunk elejétől tudtam, hogy azt szereti, ha ő a férfi a háznál, mindig mindenben ki kellett kérnem a véleményét. Két diplomám volt már, mikor összeházasodtunk, dolgoztam, jól kerestem, de soha nem vehettem még egy felvágottat sem. Összeírta a listát, kirakta a pénzt, este megmondta, mit főzzek, miben aludjak, mit vegyek fel a munkába. Nekem korábban nem volt fiúm vagy ilyesmi… .azt mondta, ezért választ engem… mert jobbat is kaphatna, de Isten szemében én leszek a legjobb feleség… nekem pedig ez tetszett… sajnálom… én nem tudtam, hogy nem ez a normális, az én apám meg anyám sose szólt bele semmibe. Azt mondták, tűrjél, ne érjen minket olyan szégyen, hogy elválsz… Isten nem a 21. században él… amit ő összekötött, azt ember szét nem választhatja. Én most is attól félek, hogy haragudni fog… szerinted Isten haragudni fog  azért, hogy eljöttem a gyerekekkel és nem voltam képes megtartani magam a házasságban? – Nem válaszolok. Ég a szemem az elmúlt napokban megismert történettől, a nőroncstól, aki előttem ül, a szép, de ijesztően lárvaarcú kislányoktól, a hangosan az életem menedékébe betörő ismeretlen férfierőszaktól, amitől nekem kellene őket megvédenem és tudom hogy nem fog menni… nincs válaszom.

– Nem kaptam távoltartásit, mert nem tartották valósnak a fenyegetést… másik városból több száz kilométerről… most meg elvitte a gyerekeimet, engem meg három órán át faggattak. Neki elfogadták bemondás alapján, hogy nem vagyok alkalmas a saját és a gyerekeim ügyeinek intézésében mindeninek, a gyülekezetemben, a tanároknak, a szomszédoknak, a gyermekjólétiseknek. A gyerekeknek azt mondta, hogy mentális gondjaim vannak, néha meg kell verjen, hogy ne legyen baj… – lehajtja fejét,  látom, hogy foltokban hiányzik a haja.

– Miért most? – kérdezem.  Fel sem emeli a fejét, hallgat. – Nem tudom – suttogja. Mikor kirúgatott a munkahelyemről a második gyerek születése után, egy darabig reméltem. Az ember, ha mindenhol azt hallja, hogy tűrjél, várjál, remélj, megtanul együttműködni. Voltak nyugodt időszakok, de aztán valami végérvényesen elromlott. Összevagdosta a ruháimat, kicibálta a hajamat, bezárt napközben a lakásba. Mikor elmentem az egyik gyerekért, akkor másoltattam le a kulcsait egyesével, de rohantam, mert mérte az időt, milyen gyorsan érek haza. Mostanra lett kész az összes. Anyámhoz elengedett, azt mondtam, beteg. Elintéztem, amit kellett, titokban hazautaztam, összeraktam a lányok legfontosabb dolgait és elhoztam őket és beadtam a válási papírokat… de most vége mindennek… éve óta most aludtam először… de többet már nem fogok… nincs hova mennem…nincs munkám,  nincs pénzem, ruhám… és ennyi év után még a szüleimet is szégyenbe hoztam… és Isten is haragszik… tudom… a gyerekeimet is elvette…. – látom, hogy nem használ a szó, mondanám pedig, hogy szerintem ehhez nem sok köze van. Azt hiszem, ebbe próbált kapaszkodni, és érzem, egyre kevesebb összefüggés van a mondataiban, már nem velem beszél. Lassan feláll, furcsán grimaszolva mosolyog. – Megyek… csinálok valamit… hiba volt – rám néz, én pedig el sem hiszem, hogy ezt mondja, ő pedig mintha a gondolataimban olvasna, folytatja – két hete volt fedél a fejem felett, volt mit ennem… legtöbbször… volt két gyerekem… férjem… mindent elvesztettem… – nem néz rám, nem is köszön csak elmegy.