Vannak filmek, amelyek elkészültére éveket, akár évtizedeket is várunk, hogy aztán… csalódjunk. Sajnos az idő nem tesz jót a folytatásoknak: a nézők elfelejtik, hogy érkezik az új rész, vagy egyszerűen csak aktualitását veszti a téma, lecsúszik az anno még menő főszereplő, vagy csak kiég a rendező és ötlettelenségében nyúl vissza a régi sikerhez. A 2005-ös Sin City folytatásával valószínűleg mindez megtörtént, vagy még annál is rosszabb: az Ölni tudnál érté-t talán csak azért forgatta le Robert Rodriguez és Frank Miller, mert éppen jobb dolguk nem volt.

Sok millió nézővel együtt kilenc évet vártam erre a filmre. Annak idején a Sin City – A bűn városa üdítő színfolt volt a képregény-adaptációk sűrűjében. Illetve pont, hogy nem nagyon volt színe, azt a keveset viszont okosan és emlékezetesen használta. Robert Rodriguez megalkotta az igazi fekete-fehér filmet, ami nem a szürke ötven árnyalatában játszik, mint ahogy az megannyi múlt századi mozira jellemző. Nem, itt sziluetteket, durva arcéleket látsz kitűnni a feketeségből, vagy éppen a fehérségből; néha pedig elveszel egy tengerkék szempárban, vagy undorodsz a sárga rohadéktól. Basin City világa tényleg ennyire egyszerű: vagy az én oldalamon állsz, vagy az ellenségemén, nincs középút, nincs közömbösség, tartózkodás. Az élet egy mindennapos harc, rendfenntartás mint olyan nem létezik, akik pedig hatalmon vannak, mind korruptak.

Frank Miller képregény-sorozata több különálló történetből áll, amelyek nagyjából ugyanazokat a szereplőket mozgatják, épp csak mindig más áll az adott sztori középpontjába. 2005-ben ezen graphic novelekből válogattak össze hármat, és készítettek belőle mozit, amit Rodriguez nem is adaptációnak, inkább fordításnak hívott. A film nyelvére fordította le a képregényt, átvéve utóbbi képeit és szövegeit, alig minimális változtatással. Éppen ezért kevés film tudja annyira visszaadni a képregény olvasásának élményét, mint a Sin City, amikor szöveg és kép közös kompozíciót alkot, egyszerre kell értelmezned és elemezned mindkettőt, hogy értsd, mi történik.

Hogy mi hiányzik most? Nehéz megmondani. Talán az a technika, ami kilenc éve lenyűgözött, ma már nem. De nem emiatt: hiába nem mutat újat a formátum, azaz három különböző sztori, amelyeket a közös helyszínek kötnek össze, a tartalom már nem erős. A Sin City-ben mindegyik sztorinak képregény volt az alapja, itt csak egynek, az alcímet szolgáltató Ölni tudnál érté-nek van nyomtatott múltja. Nancy és Johnny (Joseph Gordon Levitt) kalandját Frank Miller direkt ehhez a mozihoz írta, de azt, hogy minek, nem teljesen értem. Egyrészt bőven lett volna még alapanyag, másrészt elég soványkára is sikerültek, hiszen hiába hasonló a két médium, mégsem ugyanaz. Az első résznél gyakorlatilag nem is létezett forgatókönyv, az eredeti dialógusokat használták fel, a képregény kockáit pedig storyboardként használták fel. Úgy tűnik, Miller csak képpel együtt tud írni; ha a vizuális megjelenítés hiányzik, úgy történetei csak a levegőben lógnak, mint ezen a két szálon is látszik; se elejük, se végük, sőt, még ellent is mondanak az eddigi eseményeknek.

Johnny (Joseph Gordon-Levitt)

Nancy történetének ráadásul egyszerűen nincs létjogosultsága: az előző filmben is a Hartigannel (Bruce Willis) való kapcsolata miatt vált főszereplővé, de ennél több nincs a karakterben. Erre Miller is rájött, így Nancy egyetlen vágya az, hogy megbosszulja Hartigan halálát (ami eleve egy bosszú miatt következett be, így ez gyakorlatilag egy vendetta vendettája). Ez a szál két dologra volt nagyon jó: Jessica Alba újfent sokat táncolhatott elég kevés ruhában, másrészt visszahozhatták Bruce Willist, hogy Nancy lelkiismereteként (?) néha benyögjön pár közhelyet. Ennyi. Sok mindent nem lehet elmondani erről a szegmensről azon kívül, hogy rém unalmas, hisz hamar egyértelművé válik, mire akar kifutni az egész, így rossz húzás volt ezt tenni a film csúcspontjára.

Nancy (Jessica Alba)

Sokkal izgalmasabb lett volna a végére hagyni Dwight (Josh Brolin) részét, ám ahogy az előző részben, ő itt is a film középső szegmensét birtokolja. És a címadó történetet is: van Dwight, akinek életét felkavarja a Nő, akiért érdemes ölni. Az eredeti, angol címben Miller a dame, azaz dáma szót használja erre a nőre, nem is véletlenül: mindenféle lealacsonyító kifejezést nélkülözve egy olyan kifejezést választott, ami kifejezi Ava jelenségét. Mert ő egy jelenség, aki körül megfagy a levegő, akire minden szempár szegeződik, ha belép egy helyre. Eva Green sajnos nem ilyen nő. Sokáig Angelina Jolie-t emlegették, mint a dáma megformálóját; ő kétségkívül tökéletes választás lett volna. Jolie talán nem minden filmjében alakít kiválóan, de megjelenése mindig erőteljes, legyen szó bármilyen szerepről. Az a típus, aki, ha belép egy ajtón, az összes tekintet rászegeződik. Greennek hiába vannak meg az adottságai (több olyan jelenet van, amikben nem titkolja ezeket, mint ahol ruhában van), hiába a tipikus „jó bőr”, mégsem tud úgy megszólalni, hogy az egyszeri néző elhiggyen neki bármit is.

Ava Lord, a „dáma” (Eva Green)

Joseph Gordon Levitt új, filmhez írt karaktere pedig hiába tűnik érdekes figurának, koránt sincs benne annyi kunszt, amennyi elsőre tűnik. Valahol talán zseniálisnak mondható az a fordulat, amibe az ő története torkollik, de számomra inkább ötlettelen volt a befejezés. Pontosítok: kényszeredett. Kényszeredettnek éreztem a rendezést, az írást, néhány színész játékát (főleg Bruce Willist, de az unott arc sajnos az utóbbi években e filmtől függetlenül is a védjegyévé vált), az egész atmoszférát átjárta a kényszer. Az Ölni tudnál érte ráadásul csúfos anyagi bukás az Egyesült Államokban, így Sin City valószínűleg végleg bezárta kapuit a mozilátogatók előtt – talán jobb lett volna, ha nem is nyitja ki újra.