Tudósítás a Debreceni Irodalmi Napok november 6-i csütörtöki napjáról, a szakmai tanácskozás eseményeiről és az Alföld-díjasok estjéről. Az eseményeken Balogh Péter járt.

A Debreceni Irodalmi Napok a nagyközönség érdeklődésére is számítva a város és a régió egyik legfontosabb szakmai rendezvénye évtizedek óta. A debreceni önkormányzat által fenntartott kulturális szervezet, a Főnix Kft. és a vele együttműködő Alföld folyóirat minden évben olyan programsorozatot valósít meg és olyan szakmai témát helyez a középpontba, melynek segítségével az irodalmi kutatások legaktuálisabb kérdései kerülhetnek a rendezvénysorozat központjába.

A csütörtök délután két órától Merre tart a világirodalom? című tanácskozással indult az irodalmi nap, melyre olyan elismert előadók érkeztek, mint Nádasdy Ádám, Barna Imre, Bényei Tamás, Kulcsár-Szabó Zoltán, Gyimesi Tímea, Báder Petra, Goretity József, Szkárosi Endre és Salát Gergely. A rendezvényt Aczél Géza, az Alföld folyóirat főszerkesztője nyitotta meg, s elmondta, a témák tekintetében nem mindig volt terítéken a világirodalom, s ezen szerettek volna változtatni. Úgy gondolja, a műsor célja a tanácskozás, egymás gondolatainak megosztása, s ez az „ünnepség” nemcsak az Alföldé, hanem Debrecené is. Rendhagyó módon színházi előadás – Shakespeare Rómeó és Júliája, melyet a Kompánia Színházi Társulat adott elő – is helyt kapott a programsorozatban, és persze, vendégfolyóirat meginvitálása is tradíciónak tekinthető: idén a Nagyvilág és a Lettre képviseltette magát Fázsy Anikó, Imreh András, Karádi Éva és Kukorelly Endre személyében. Aczél Géza után Imre László professor emeritus, akadémikus, irodalomtörténész, kritikus beszédét hallhatták az érdeklődők. Megnyugtatott minket, hogy „nem deprimáló, ha nem tudjuk, mi a világirodalom.”

Fotó: a debreceni Kölcsey Központ facebook-oldaláról

Nádasdy úgy véli, hogy a világirodalom kezdetét Dante Isteni színjátékának első fordításának – melynek nyelve a latin volt – napjától datálható. Három szempont alapján válaszolta meg a saját maga által feltett kérdését, miszerint mi a világirodalom?. Egyrészt akkor tekinthető annak egy mű, ha minden nyelven ugyanolyan színvonalat képvisel – ez a kritérium a Nyugatosoktól eredeztethető. Második szempont az az elmélet, ami kimondja, hogy minden nyelven hozzáférhető a tartalom, s itt a Bibliát hozta példának. Harmadsorban pedig akkor gondolhatjuk világirodalminak az adott alkotást, ha annak eredetijét olvassák. Itt említést tesz a lingua francáról, mely a közös, standardra utaló nyelv. Azonban nem képvisel világirodalmi státuszt egy mű, ha a színvonal nem megfelelő, de az elismert nyelven született – korunkban az angol nyelv a lingua franca. Hangsúlyossá válik az az igyekezet is, mely szerint nem a kvalitás, a formaiság a meghatározó, hanem a tartalom.

Barna Imre műfordító, kritikus úgy gondolja, nem tart semerre a világirodalom. Magyarországi viszonylatban nagyon sok fordítás van ugyan, de ezeket nem tekinthetjük a világirodalom részének. Mi inkább más műfajokra formáljuk a műveket, de ezek is műfordításoknak tekinthetőek, illetve kimondja, hogy fordítás nélkül nincs világirodalom. Az irodalmi nyelv minden korban más volt, s e tekintetben újra kellene fordítanunk a nem magyar műveket, sőt, Arany, Petőfi stb. alkotásait is a mai poézisünkre.

Mennyire tekinthető az angol irodalom világirodalomnak? Többek között erről tartott előadást Bényei Tamás. Ugyan igény van még a tudományos hangvételre, de a minimalista jellemvonások vannak előtérben. Szót ejtett arról is, hogy a brit irodalom mainstream erejű hagyomány, s nemzetközi kanonizációs lehetőséget rejt magában, hiszen nagyon széles körben el tud terjedni, így a kortárs irodalom láthatósága könnyebben megvalósítható. Kitért még olyan érdekességekre is, miszerint az angol nyelvű műveket a magyar egyetemek hallgatói olvasnak a legtöbben.

Bényei után Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész, esztéta következett, aki néhány szempont alapján próbálta körüljárni a mai német irodalom jellemvonásait. A kortársak közül körülbelül harminc-negyven szerző van, aki minden könyvespolcon megtalálható, s azt is hozzátette, hogy ez mind regény. Mit értünk német irodalmon? Lokálisan csak Németország, vagy Ausztria is beletartozik e halmazba? Kulcsár egyértelműsítette, hogy a sógorokat is oda kell sorolni, hiszen a nyelv a releváns, nem pedig a földrajzi elhelyezkedés. Hangsúlyos a poézisükben a múltfeldolgozás, s a szorosan hozzátartozó identitáskeresés, de megemlíti, hogy a ’70-es években a költészetbe vetett hitük megrendült. Jellemzővé vált a kortárs irodalmi alkotások végén egy-egy angol nyelvű summázás is; ennek funkciója a szélesebb körben való elterjedés, hiszen az angol nyelv – mint említettem fentebb – a korunk lingua francája.

Gyimesi Tímea irodalomtörténész a kortárs francia irodalomról tartott felvilágosítást az érdeklődőknek. Az úgynevezett parairodalomba húzódott vissza a költészetük. A ’90-es években ez a műfaj a krimivel találta szembe magát, mely referenciaként funkcionált számára, de ez nem jelzi az ábrázolás meglétét. Említést tesz a polár irodalomról is, melynek „hitvallása”, hogy direkt módon szólni kíván az olvasóhoz. A francia irodalom szoros kapcsolatban áll a történelemmel, miszerint elbeszél vagy kritikusan áll hozzá.

Báder Petra az ELTE PhD-hallgatója a kortárs spanyol – de érintettük a latin-amerikai költészetet is – irodalomról próbált egy átfogó summázást adni a közönségnek.  Az észak-amerikai irodalomban inkább az úgynevezett piszkos regények a dominánsak, melyek jobban preferálják a konvencionális narratívát, a strukturális mindennapi tényeket. Ejtett néhány szót a narkoregényekről, melyekben bővelkednek a szlengben, például a kolumbiai irodalmi piacon. Ezek a művek az utópia és az üresség  határán mozognak, de újabban a fiatalabb generáció alkotásai az üresség felé tendál, s már nem a kik vagyunk, és hol tartunk kérdéskör foglalkoztatja őket, hanem a kik vagyunk és hol vagyunk.

Goretity József a Debreceni Egyetem docense, irodalomtörténész, kritikus és műfordító az orosz irodalom aspektusait térképezte fel. Az orosz kultúrát az irodalomközpontúság jellemezte például Csehov, Tolsztoj idejében, de ez mára már megszűnt. Úgy véli, ennek oka a posztmodernnek nevezett szerzők, akik játéknak tekintik az írást, melynek nincsenek igazi etikai, társadalmi, filozófiai indíttatása. De átalakult az írói státusz is; Goretity szerint Jevgenyin Popovról így vélekedik a szakma: „Genny alak, aki mások ürülékében turkál.” Brezsnyev idejében elveszítette a világirodalmi státuszát, s az utóbbi huszonöt év ennek a visszaszerzéséről szól, de nyugodtan mondhatjuk, hogy inkább több, mint kevesebb sikerrel. Azonban a mai orosz irodalomban nincs olyan kiemelkedő alak, mint a 19. században, például a fentebb említett írók: most mindenki a saját pozíciójáért küzd, s jól körülhatárolt irányzat sincs. Honnan számítsuk akkor a kortárs orosz irodalmat? Három lehetséges szakaszt említ. A Metropol című almanach kiadásának évével (1979) határozhatjuk meg az egyik ilyet. Ez a kiadvány cenzúrázatlan volt, a szamizdat tíz példányban került közlésre. Szerzői nem a szocialista irányzatot követték, mégsem volt botrányos összességében. A másik szakaszt 1985-re, a Gorbacsov-időszakra datálja. Azért releváns ez az évszám, mert a Metropolban részt vett szerzők publikálhatták a műveiket. Érdekes, hogy kortársként olvasták ezeket a szövegeket, pedig a ’70-es évek prózapoétikai eszközeit alkalmazták a szerzők.  S az utolsó időpont a Szovjetunió felbomlásának éve, ami a posztmodern szerzők virágkorának időszaka.

Szkárosi Endre irodalomtörténész, költő, kritikus, műfordító a mai olasz irodalomról tartott rövid előadást. Úgy véli, a világirodalom nem a külföldi irodalom összességeként determinálható. A kortárs olasz irodalom mivel járulhatna ehhez hozzá? Talán a mesterkélt nyelvvel, melyet a művelt emberek használtak eleinte? Rimbaud elvét vallja Szkárosi is: „Költőnek nyelvet kell találnia, hogy kifejezhesse gondolatait.” A 20. században a futurizmus, avantgárd irányzatok világirodalom jelentőségű műveket termeltek. E század második felében a fasizmus idején a nyelvi, társadalmi bezárkózottság volt érezhető, illetve a radikális modernizáció ekkor indult meg. Ő is a fordításban látja a világirodalom jelenlétét.

Az utolsó előadó Salát Gergely volt, aki a kortárs kínai irodalomról beszélt. Hiába az egyik legtöbbet beszélt nyelv a kínai, mégis kicsinek tekinthető, hiszen a világ többi részén nem sokan olvassák, s ennél fogva világirodalmi státuszt kivívni magának. Magyarul is kevés fordítást jegyezhetünk, de ahogy kiadják az eredetit, szinte rögtön a kezükbe vehetjük a kötetet francia és angol nyelven.  Maguk a kínaiak sem tudják pontosan meghatározni a kortárs irodalmukat. Hátrányt jelent az is, hogy a különböző régiók nem fogadják el egymás költészetét, ennél fogva nem képződik irodalmi kánon. Az 1910-es évek fordulóján „kidobják” a szerzők a klasszikus formákat, s a köznyelv lesz a domináns. Ellentétben az oroszokkal, a kínai szerzőket lángoszlopoknak tekintik, de Mau Ce-tung idején a „politika szolgáló lányaként” határozták meg őket. Ha nem próbáltak alkalmazkodni a szabályokhoz, megölték, vagy munkatáborba hurcolták őket. A ’60-70-es években négy színdarabon kívül nem jelent meg egy szépirodalmi alkotás sem. Azért is nehézkes kivívni a kínaiaknak a világirodalmi státuszt, mert egymás sem értik a különböző generációk: egy tizenéves gyermek már más nyelvet használ, mint a nagyszülei.

Fotó: a debreceni Kölcsey Központ facebook-oldaláról

Miután volt időnk átgondolni az egyes népek világirodalmi helyzetét, ellátogathattunk a Bakelit nevű kávézóba, ahol az Alföld-díjjal a napot zártuk. Az idei elismerést Balázs Imre József, Szilágyi Zsófia és Tóth Krisztina kapták. Balázs az erdélyi irodalomban végzett tudományos munkásságáért, az „alternatív kánon” feszültségeinek feloldására tett törekvéseiért, avantgárd kutatásáért, szerkesztői munkásságáért érdemelte ki a díjat. Szilágyi többek között a klasszikus-kortárs dichotómia hagyományos értékhierarchiájának lebontására tett korszerű irodalomtörténeti törekvéseiért, a dekonstrukciós formateremtő elv, valamint az orosz szemiotikai iskola hatására a hazai és az orosz műveket újszerűen megközelítő, értékes műelemzéseiért. Míg Tóth az archaikus szövegemlékek, a jelteremtés problematikája, a modern francia költészet és az intertextualitás inspirációja mentén kialakított magas színvonalú, egy sajátos képszerű versnyelvet megteremtő költészetéért ítélték neki a díjat. Az átadás mellett Aczél Géza említést tett nagy jelentőségű évfordulókról: Borbély Szilárd november elsején lett volna 51 éves, de mellette Shakespeare 450 és Tóth Endre 100 éves évfordulójukról is megemlékeztünk.