Ballada

Egy szép napon az angyal, a költő és a néma
a háromszögű bárasztalt körbeülték,
ám végül nem volt közös téma;
csak várták, a kávéjuk meddig hűl még –
magát nézte az angyal, a költő és a néma.

Az angyal tüzet kért, piros Westet szívott.
Amíg füstkarikákat fújt unottan az égbe,
ellenőrizte: „senki se hívott;
Isten talán egyszer észrevesz majd végre” –
így hitte az angyal, aki piros Westet szívott.

A költő hátranézett, fülét megvakarta,
egy nőt látott. „Azt, ki nyomorból üt várat,
ha rálép is, megvédi a karma;
mit is veszíthetek, hisz a társaság várhat” –
így mérlegelt a költő, míg fülét megvakarta.

A néma ujjal dobolt, és az ínyét rágta.
Tudta: hiába itt szólni: a költő megírja;
ha dolga nincs, az angyal megváltja;
„Nagy kegy! A terhemet meg aztán egyik se bírja” –
dobolta a néma, és az ínyét összerágta.

Alkonyodott. Az angyal, a költő és a néma
a bárasztalt többé körbe már nem ülték,
hisz úgysincs soha semmi közös téma;
a kávéjuk az asztalon mindig ott hűl még –
kintről lesi az angyal, a költő és a néma.

 

Az atombomba

A kisváros kék egén az atombombát oly
kecsesen sodorta a hűvös, sörszagu szél,
egy pillanatra mind aki ott volt,
mind belészeretett.

Mind belészeretett; az atombombába,
kecsesen zuhant: „milyen gyönyörű
lassított felvétel, nézd, hogy fújja a
hűvös, sörszagu szél!”

„Vigyük be mind a száradó ruhát”;
halál-sziluett, atombomba,
hűvös, sörszagu szél.

Száradó ruhák, mosószer-illat,
tréfás meglepetés: az atombomba
kipukkad fénylőn, a szivárványban
virágok, gyerekek szóródnak elő –
tréfás meglepetés.

Mindenki nevet, még finomabb ma
a sörszagu szél: virágok, gyerekek,
száradó ruhák, ál-atombomba,
tréfás meglepetés.

„Tényleg – mondják söröket nyitva, –
mennyi esély van, hogy pont egy ilyen
kisvárosra fújja az atombombát a
hűvös, sörszagu szél?”

Mindenki nevet ál-atom-fényben,
virágok, gyerekek, tönkrevert álmok,
tréfás meglepetés.