Velence, a vízre épült város kultúránk egyik legerősebb metaforája, ahogy lebegve küzd az idővel ott, ahol városnak nem is lenne szabad létezni, a múlandóság és az élet megtestesítője, ígéret arra, hogy van jövő. Velence kikötő, a határ Kelet és Nyugat, a Mi és az Ők, az Én és a Másik között. Velence múzeum, szalon és kirakat, kultúránk kirakata, csábít, de tükröződik a vásárló, a látogató arca is. Velence kirakat, mert Velence kalmárváros, spiritualitása, érzékisége árucikk, mely lakóinak életét, jómódját hivatott biztosítani. – Az Idegen vezető, Puskás István hivatása Olaszország, amikor ott van, fürkészi, amikor pedig itt, beszél és ír róla, magyarázza, magyarítja.  Negyedik levél.

Nem, nem Kedves Ideális Látogató, ez nem az ősz-kártya, vagyishát ősz, persze, mi volna más, de nem úgy! A natura morta nem a Halott Természet, hanem csendélet, egy zsáner, egy hely, ahonnan szemlélhetjük a világot, a festészet lényege szerint a határvonalon állva, halott és természet, csend és élet, halál és élet  természet és csend– no igen, csak ősz, na, nem az elmúlás ideje, hanem a csavar a spirálon, az innen oda, az ebből abba tekeredés.

Az Idegen évszaka, az itt és ott között állásé, ami lehet, hogy nem kínálja az otthonosság melegét (ami még a télben is megvan, ha telik fára, gázra, fűtött szobára), lehet, hogy rémítően lecsupaszít, ahogy állsz az onnanon innen, az innenen onnan, téblábolsz, topogsz, kissé idegesen matatsz, a telefonod babrálod, mintha lenne bármi dolgod a világban, bármi azon túl, hogy megkapaszkodj végre a csigalépcső (Bovolo) korlátjában, megállj végre és nézelődj.

Nézelődj, azaz vedd tudomásul és élvezd végre, hogy idegen vagy, más nem is lehetsz.  Láss, látogass hát. A nyár a megmerítkezésé, a sütkérezésé, az ősz a nézelődésé. Most hogy elcsöndesülnek az utcák, nem kell azon görcsölnöd, hogy beolvadj, hogy mimikrid minél tökéletesebb legyen. Magad maradsz – végre, ne ijedj meg saját lépteid zajától, örülj, hogy hallod, hallod a szívdobogásod, amint befordulsz egy ki tudja hová rántó sikátorba. Örülj a csendnek, élvezd ki minden rezzenését, füleld, ahogy a ködből kicsapódó pára rágja a rozsdát, a követ, a téglát. Figyeld az embertelen világot, figyeld, milyen a város nélkülünk, nem halott természet ez, hanem a nélkülünk is remekül működő mindenség (na jó, nélkülünk majdnem mindenség).

Valaha a csendélet nem a halált dicsőítette, nem a tőle való rettegést szolgálta ki, hanem épp arra szolgált, hogy az ember kimerevítse a pillanatot, megállítsa a kereket, s szemügyre vegye a világ bizarr és pazar spektákulumát, gyönyörködjön, lúdbőrözzön és irtózzon is kicsit, de nem a pusztuláson, hanem épphogy a beláthatatlan sokféleségen, s helyre tegye magát, listázzon és elhelyezze magát a listán. Az élettelen természet csak az ember perspektívájából halott, mert még benne is ott zizeg az élet, férgek rágják, szorgos baktériumok hordják szét, hogy valahol, valamivé aztán újra összeálljon (csillagpor).

Ősszel Velencében nem a pusztulással találod magad szembe, hanem az életet szemlélheted. A tengerről szürkületkor betelepedő nyákos köd betakar minden zajt, mindent, csak a hullámok lelketlen csattogása marad – az ember nélkül is rendületlenül mozgásban lévő természet, a kvantum csendje ez. Meg a pergő vakolaté, meg a lépteidé.

Aztán ha kiérsz egy térre, mintha egy színpadon találnád magad, teátrumban, ahol magad találod magaddal szemben, hiába is játszanád a szájhőst, a hetvenkedőt, a tudós hosszú csőrű dottorét, itt csak Arlecchino lehetsz, saját magad bohóca, aki ide-oda ugrál a világok között, két úr szolgája, mindkettő nagy zsarnok, de a rongyos vidéki idegen kicselezi mindkettőt, hisz ígéri magát ide is oda is, de végül kisiklik az utána kapó marok elől. Hát, így legyél te is, Idegen, csusszanj ki mindig a szorításból, maradj az itt és az ott között, maradj közben! Meghajolnod nem kell magad előtt, de a városnak tiszteletből és hálából fejet hajthatsz, most ő a néma közönség, igazán jól nevelt, úriemberhez méltón néz, hallgat (ahogyan te is őt).

Csak aztán vedd észtre, hogy a magad számára tartott előadás díszlete ez. Ilyenkor, őszi este, a párás levegő oldotta némán meredő kontúrokkal, a fundamentumot takaró vízszinttel tényleg olyan, mint valami díszletváros, Cinecittá, nem elég, hogy ekkorra már teljesen elbizonytalanodtál a térben és az időben, tényleg mintha átléptél volna valahonnan valahová, s most ráadásul még tovább fokozódik a bizonytalanság, mert olybá tűnik, hogy a falak mögött a semmi van, elenyész a tér és az idő mélysége, csak az ‘itt’ van, mint idő és mint helyhatározó…

Aztán, ha túl vagy a sétán kéz a kézben magaddal, ha kikomédiáztad magad, ha kiélvezted a hullámok csöndjét, és megélted a másnapot, már hogyne élted volna meg, hisz a csend élet, élőbb vagy mint előző nap reggel, ülj hajóra, és irány a tenger!

No, ne a nagy úszó szállodára szállj (vagyishát persze, te tudod, mire kapaszkodsz), elég a vaporetto (ha idegen vagy, ha helyi, akkor batteo), Korfu helyett elég a Lido. Azért légy résen, minket, magyarokat itt utószezonban könnyen legyűrhet a melankólia, hiszen oly nagyon szeretünk elszontyolodni nagymúltunkon, itt meg, ha kicsit mélyebbet szippantasz, még érzed a dzsentri szivarfüstjét, a Hotel Hungária szecessziós kerámiahomlokzatán még tükröződik a pesti nők kalapjának karimája, és persze, jaj neked, ha még olvasott is vagy, s eszedbe jut a szerencsétlen prof meg a kamaszfiú (Arlecchino!). Most ne a múltat, a múlást keresd, abban van részed dögivel bárhol, bármikor. De ha az éjszakai séta kellőképp felvértezett, bátran vághatsz át az főutcán, egyenesen a plázsig, ott jobbra a múlt, a Hotel Excelsior, a párafátyolban szürke kontúrja, akár egy keleti árnyjáték díszlete, nyugatra a jövő, az épülő gát, MOSE (aka Mózes, a vízválasztó).

Ha idegen akartál lenni, nosza itt aztán bátran lehetsz az, többszörösen is. Hiszen – kivált, ha épp vasárnap vet erre a jósors – a helyiek között találod magad, megnyugodhatsz, él még a város, s mikor a falka közt magad jártad, a tégla másik oldalán valaki ki tudja miről, de épp álmodott. Most meg kutyázik, kagylót szedeget cekkerbe, bringát teker vagy törökülésben meditál, Sőt, hamar észre veheted, hogy nem vagy egyedül idegen. Ha letelepszel a partra sodort rönkök valamelyikére, szomszédodban moldáv gondozónő, kapkodva szívja a cigarettát, reflexe a sietés, mintha  rögtön futnia kellene vissza az ágytálért. Na így milyen idegennek lenni!

De nincs időd arra, hogy jósorsodat balsorsával, jósorsát balsorsoddal összevesd, mert a tenger figyelmeztet, itt bizony mindenki idegen. Itt ő kínál meg a csendélettel, ő festi a natura mortát, teszi eléd a rajtad, rajtatok kívüli világ csodálatos változatosságát, hanyagul odalökte a partra, kivetette magából a halált, vagy inkább az élettelent. Mert halál az csak neked van, te ahhoz viszonyítasz, neked attól függ az életed, ő pedig fordítva, az élethez méri az élettelent. Ami innen, a partról flegma közöny, inhumán és halálos veszedelem, lélektelen de fenséges Tömeg, az onnan burjánzó örökké mozgó, zizegő, ficánkoló élet (ismétlem, a kvantum, az élet csendje). 

Apropó közöny, ha már tengerpart és idegen, neked, ideális magyar látogató, remélem, beugrik a közönyös idegen, hogy összefonjam a magyart a franciával és az angollal, nyugodtan jusson csak eszedbe az idegenség filozófiája, hisz fegyverrel úgysem rontasz a még ilyenkor sem lankadó bangladesi vagy magreb kendőárusra. Okos fejeddel biccentesz a homokos, vizes síkon, á, szóval ez lenne az!

Inkább csak félmosolyt engedsz (nem a hübrisz, hanem az önirónia húzza), és halkan dúdolod: Staring at the sea, staring at the sand, … but hear no sound, I’m alive, I’m dead, I’m the stranger…