Hogy egy cigarettát? Hogyne, persze. Tessék. Szívesen. Hogy le kellene szoknia? Ugyan kérem, ne szabadkozzék. Ezt csak azért mondja, hogy valamelyest elnézést kérjen tőlem, amiért ismeretlenül megszólított engem, hogy cigit kérjen. Nem, kérem, nem tesz semmit, szívesen adtam, ha nem akarok adni, akkor nem adok. Én ezt tartom az őszinteségnek, és másoktól is ezt várom el, még egy idegentől is. Persze rögtön eszembe jutott egy apró történet, ami az ellen szól, amit éppen az imént mondtam. Pont pár napja történt, a főtéren sétáltam, persze közben cigiztem, amikor már messziről kiszúrtam, hogy egy rongyos ruhájú fickó közeledik felém. Jobban mondva nem tudnám megmondani, hogy én szúrtam-e ki őt előbb, avagy ő engem, még ugyanis legalább tíz méter volt közöttünk, de már láttam, hogy nemcsak úgy sétál, hanem felém jön, meg fog szólítani, és úgy kell meghallgatnom őt, hogy már előre tudom, mit fog kérdezni. Persze kitérhettem volna előle, de az gyávaság lett volna. Természetesen nem tévedtem. Mire odaértem, elém állt, és gondozatlan, vad arcával, amely tele volt lenézéssel, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte tőlem, nem adnék-e neki egy cigit. Tudja lehet, hogy egy kicsit önteltnek tűnök, ezt vállalom, de ha valaki kunyerál, legalább legyen benne alázat. Amikor azt mondtam, hogy kérdezett, akkor túloztam a javára, hangsúlyának íve inkább követelő volt, éppen csak a mondatának volt meg a kérdő szerkezete. Mondtam, nem adok. Hogy miért nem, kérdezett vissza felháborodva. Ami persze a legnagyobb pofátlanság. Miért tartoznék magyarázattal a saját tulajdonom felőli rendelkezésemmel? De lám, milyen finom a neveltetésünk! Ha vérig sértenek is minket, megőrizzük a higgadtságunkat, de legalábbis a látszatát. Azért nem adok, mondtam neki, mert nekem is kell. Érdekes volt megfigyelni az arcát, mert ugyanazt a sértettséget láttam rajta, amit a magamén éreztem. Mindketten úgy éreztük, hogy lekezelően bánunk a másikkal. És tudja mit, igaza volt! Tényleg lekezelően bántam vele. Egy rohadt csöves, gondoltam magamban. Van pofája cigit kunyerálni, és még el is várja, hogy adjak neki. Az egyetlen mentségem, hogy én mindkettőnk nagyképűségét beláttam, ő viszont csak az enyémet. Persze biztos ez? Kibúvó ez? Nem találja furcsának, hogy mindig találunk magunknak mentséget? Na mindegy, ez messzire vezetne. A lényeg, hogy abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, és tudtam, hogy cigit fog lejmolni tőlem, úgy döntöttem, hogy én ezt az embert utálom, és nem adok neki cigit. Mivel további beszélgetésünket fölöslegesnek tartottam, szó nélkül továbbindultam, ő pedig utánam kiáltott: „A faszom nem kell?!” Erre a pofátlanságra viszont már nem tudtam mást csinálni, mint nevetni. Már elnézést ezért a kitérőért. Úgy tűnik, az ember nem mondhat magáról semmi olyat, amit egy perc múlva ne tudna saját maga megcáfolni. Szóval ez az ember végül is őszinte volt velem, amit elvileg elvárnék mindenkitől, mondtam pár perce, míg ebben az esetben jobban örültem volna, ha az a fickó őszintétlen hozzám, megjátssza a kiszolgáltatottat, kicsit megalázkodó, de legalábbis önözne engem, bár nem állítom, hogy akkor adtam volna neki cigit.

De bocsánat. Önbe fojtottam a szót. Hiszen honnan tudhatnám, lehetséges, hogy ön tényleg le akar szokni. Hogy próbálta? Na, higgye el, erről is tudnék beszélni. Igen, természetesen, én is megpróbáltam. Nem, nem egészségügyi okokból. Inkább úgy fogtam föl, mint az akaratom próbáját. De ön is tudja, mi a baj a cigivel. A cigizés ugyanis egy olyan cselekvés, ami önmagában nem cselekvés. Hogy hogyan értem? Kérem, ezt most azonnal meg tudja önmagában vizsgálni. Hadd kérdezzem meg, hogy most, tehát nem úgy általában, hanem konkrétan ebben a pillanatban ön miért dohányzik? Ó igen, egy üveg sör után jólesik. Én is szeretek utána rágyújtani. Régebben persze ivás közben szívtam, de ma már nem lehet a kocsmában cigizni. Az ember ideszorul ebbe a hűvös, szűk helyre, ami valamikor valami lomtár lehetett, vagy a takarítószerek tárolója, mindegy is, de aztán a kocsma tulajdonosa kinevezte kijelölt dohányzóhelynek, nehogy elveszítse cigarettázó vendégeit. Itt aztán kedvünkre szoronghatunk és fújhatjuk egymás arcába a füstöt. De megint eltérek a témától. Minden mondatot ezernyi más különböző követhet, százféleképp tudnánk magunkról beszélni, de általában csak egyre van időnk, vagy még annyira sem. Szóval, visszatérve, éppen ez az. Ön azt mondta, jólesik a sör után a cigi. De hadd kérdezzem meg, eszébe jutott az a válasz, hogy azért dohányzik, mert ön történetesen szeret dohányozni? Nem? Már megbocsásson, de persze hogy nem. Hiszen ezt mondom. A cigizés a legritkábban egy önálló cselekvés, hanem más cselekvésekhez, illetve számtalan érzelmi állapothoz kapcsolódik hozzá. Ha felkelek, a napomat azzal kezdem, hogy kávét csinálok magamnak, és rágyújtok. Így kezdődik a nap. Ezzel adok neki formát és keretet. Ezt egyébként egy nőismerősömtől idéztem szó szerint. Ő mesélte, hogy hatra kell beérnie a munkahelyére, de mivel vidékről jön, ezért már fél ötkor el kell indulnia otthonról. Ehhez elég lenne négykor felébrednie, de akkor kimaradna a reggeli zuhanyozás. Ezért már, fáradtság ide vagy oda, fél négykor fel kell kelnie, hogy nyugodtan le tudjon zuhanyozni. Hiába fürdik le este, szükséges reggel is, mert ezzel ad a napnak formát és keretet. Mondhatnám egyrészről, hogy ez amolyan női bolondéria, a magam részéről bizonyosan inkább az alvásra szánom azt a félórát, másrészt viszont, és ez mutatja, mennyi igazságot találtam szavaiban, mégis átvettem a kifejezését, mert hiszen az én napomnak is ugyanúgy megvannak a formái és keretei, és mit számítanak a minőségbeli különbségek, ha lényegileg nem találunk semmi eltérést. Tehát, reggeli kávé és cigi. Azután várakozás a buszra. Rágyújtok. Nem magáért a cigiért, hanem mert várakozom. Öt perc szünet munka közben? Gyorsan elszívok egyet. Ha ideges vagyok, cigi; ha jókedvű, akkor is cigi. Ha valamit alaposan át kell gondolnom, akkor azt csakis cigizés közben teszem. Ebéd után, vacsora előtt, szex után, lefekvés előtt, ezernyi kis pillanat, amikor rágyújtunk, de a legritkább esetben tesszük ezt magáért a cigiért. És ez volt a bökkenő. Észrevette már, hogy egy napunk folyamán milyen sok az üres percek száma? Nem egyszerre, hanem szétszórva az egész nap folyamán. Ha az ember dohányzik, és van cigije, akkor nem veszi ezt észre. Akkor sem, ha egyáltalán nem dohányzik. De ha dohányzik, viszont nincsen cigije, akkor ez az ezernyi aprócska üres perc úgy vágja fejbe, mint egy cementeszsák. A megnyert idő lesz az, amivel nem tudunk… Ó bocsánat, az ember olyan könnyen beszél magáról többes számban! Szóval, amivel én nem tudtam mit kezdeni. Én a következőképp akartam leszokni: Azt mondtam magamban, semmi finomkodás, semmi engedmény magamnak, este még rágyújtok, másnap már nem. És ezzel borult a napom formája és kerete. Mert reggel elmaradt a szokásos kávézás. Figyeli a szavakat? Mindig a szavakat kell először megvizsgálni! Azt mondtam, hogy kávézás. És ennek semmi akadálya nem volt. Nem tudom, hogy érti-e. Kávézni akartam, de nem kellett a kávé. Mert a kávézás mint cselekvés számomra a legkevésbé a kávéról szólt. Az egész mögött kimondatlanul a cigi volt a lényeg. Azután várni a buszra. Persze korábban is várnom kellett, de hogy abban az öt percben nem gyújthattam rá, az az öt perc órák súlyával nehezedett rám. Gondolt már arra, hogy amíg vár a buszra, vonatra satöbbi, addig az életének semmi értelme nincs? A várakozás nem cselekvés. Ilyenkor bizonyosan ön is olvasgat valamit, rejtvényt fejt, vagy bármi olyasmi, amivel értelmet adhat az életének. Mert ha például az ember már a vonaton ül, akkor már megengedheti magának, hogy kibámuljon az ablakon, mert akkor már utazik, tehát cselekszik valamit, függetlenül attól, hogy ehhez a cselekvéshez ő maga semmivel sem járul hozzá. De én csak fel-alá sétáltam a megállóban, az időt számoltam magamban, ami így persze még lassabban tűnt múlni, és mintegy megvilágosodtam: az életem azon rövid időszaka, amíg a buszra várok, teljesen értelmetlen. Gyenge szóviccel azt mondhatnám, hogy a cigifüst hiánya eloszlatta a ködöt az agyamról. Ez, mondhatom, nem volt jó érzés. Ideges lettem tőle, amitől még rosszabb lett. Mert az idegességre a jól bevált gyógyszerem a cigaretta volt. Az érzés rám szakadt, és nem tudtam vele semmit sem kezdeni. Ha valaki rágyújtott mellettem, szívből gyűlöltem őt. Micsoda igazságtalanság! Neki van cigije, nekem meg nincs. Na, nem akarom untatni, a lényeg, hogy alig tíz órán keresztül bírtam ki cigi nélkül, míg végül vettem magamnak egyet. Az első slukk olyan volt, mint a megváltás. Nem tudom, nem hangzik-e túlzóan, a magam részéről tanúsíthatom, hogy igaz, de cigi nélkül az egész életem rám szakadt. Olyan érzések és gondolatok szabadultak fel bennem, amelyeket a cigi mindaddig elnyomott. A munkahelyemen érezhetően feszült voltam. Ha megkérdezték, mi a bajom, finoman a tudomásukra hoztam, hogy jobban teszik, ha békén hagynak. Egyszóval az idegbetegség szélén álltam. Miért e önkínzás, kérdeztem hát magamtól. Az akaratunk pedig egy nagyon könnyen formálható dolog. Nem telt el egy nap, hogy meggyőzzem magam, hogy én nem akarok leszokni, én cigizni akarok. Azóta sokkal könnyebb.

Ó bocsánat! Nem akarom feltartani. Hogy ráér? Akkor megkínálhatom még egy szállal? Persze ezt ne tekintse úgy, mintha a jóindulatát akarnám elnyerni. Adok egy cigit, mert önt figyelmes embernek tartom, de ezért cserébe nem várok el semmit. Ha nem kíváncsi rám, nem sértődöm meg. Köszönöm, ön nagyon előzékeny ember. Egyébként meg nem sajnálok adni. Na jó, néha igen, de ezt már elmeséltem. Azért nem sajnálom, mert néhány hónapja magam töltöm a cigit. Ezt régebben elképzelhetetlennek tartottam. Úgy voltam vele, hogy sok idővel jár, és az eredmény sem lesz olyan jó, mint a gyárilag töltött. De a készen kapható cigaretta ára mostanra olyan magas lett, hogy nem tudnám megfizetni. Így rákényszerültem, hogy magamnak töltsem. Azóta sokkal olcsóbban kijön, mára pedig már természetes része lett a napomnak az a kis idő, amit a töltésre szánok. Tény, a cigizés azt is jól megmutatta, hogy nincs az az elképzelhetetlen dolog, ami ne válhatna mindennapi gyakorlattá, míg a teljesen megszokott dolgok irreálissá és lehetetlenné.

De megint elkanyarodtam. Szóval az akaratról beszéltem. Azt mondtam, hogy az akarat nagyon könnyen formálható dolog. Mondja, nem találja ezt démoni kijelentésnek? Hiszen azt nevelik belénk, hogy legyünk céltudatosak. És tőlünk, férfiaktól, ezt még inkább elvárják. Az én apám például nem túl finoman oktatott ki, amikor kamaszkorom elején gyanútlanul megkérdeztem tőle, hogyan kell egy csajt felszedni. „Hogyhogy hogyan?”, kiáltott fel szinte dühödten. Tanítása mintha egy életre szóló feddés lett volna: Állj elé, mint egy férfi. Ne légy nyápic. Egy férfi tudja, mit akar csinálni, és azt teszi. Nincs sírás, nincs nyavalygás. Állj, mint a cövek. Semmi sem tántoríthat el téged. Ne félj a lányoktól. Mit félsz tőlük. Ha céltudatosan és magabiztosan állsz eléjük, megnyerted őket. Ők fognak loholni utánad, és így tovább. Látom, egyetért velem. Gondolom, önnek is ezt tanította az apja. És hát nem ez a férfiasság: a színtiszta akaratból végigvitt cselekvés? Amikor le akartam szokni a cigiről, akkor valamennyire a férfiasságomat akartam próbára tenni. De mivel nem tudtam leszokni, tehát önmagamat nem tudtam az akaratomhoz igazítani, a szükségleteimhez igazítottam az akaratomat. Így mindenkinek azt mondtam, hogy én cigizni akarok. De mivel én eleve dohányoztam, ennek a kijelentésnek nem sok értelme volt, inkább dacos gyereknek tűntem, mintsem férfinak. Így azt kezdtem el mondogatni, hogy én nem akarok leszokni. Csakhogy ez már nem akarat volt, hanem nem-akarat. Nem tudom, érti-e. Néha nagyon nehéz még az anyanyelvünkön is kifejezni magunkat. Valahol azt olvastam, hogy valamit nem akarni megtenni tartósan nem jelenthet élettartalmat. Szép mondás, igaznak is kellene lennie, de nekem mégis úgy tűnik, hogy egy egész életet fel lehet építeni a nem akarásra. Az akarat viszont nagyon képlékeny dolog. Hiszen most mondtam, az akaratunkat könnyen kedvünkre formálhatjuk. Ne adj isten, valaki más formálhatja a kedvére, de ezt most hagyjuk.

Hogy megszomjazott? Én is. Ha behozná az én üvegemet is, ott hagytam annál az asztalnál, ami jobbra van a bejárattól. Köszönöm. Hogy mit csinálok? Gondolom, ezt a kérdést úgy érti, hogy mi a munkám. Ne haragudjon, ha nem válaszolok erre a kérdésre. Egyszerűen azért nem, mert ma mindenki csinál valamit. Többnyire nem azt, amit akar, hanem amire éppen lehetősége van. Valahol azt olvastam, hogyha minden ember ott lenne, ahol akarna, akkor üresek lennének a börtönök. Ha ez nem is teljesen igaz, de abban biztos vagyok, amennyiben ez így lenne, ez a kocsma legalábbis napközben üres volna. De már délelőtt beszivárognak ide az emberek. Munka előtt lehúznak egy felest és egy sört. De még öltönyös emberek is, akik ki tudja, milyen irodába mennek dolgozni. Tudom, hiszen én is itt vagyok délelőttönként. Késő délután aztán visszajönnek, és itt vannak estig is. Nyilván nem azért, mert itt nekik olyan jó, vagy mert ezt akarják, bár ittlétük mégsem teljesen független az akaratuktól. A szükségszerűség és az akarat tartós összeegyeztethetetlensége végül is káros a lelki működések harmóniájára, és ideűzi az embereket. Ezért nem kérdezem én senkitől, hogy mit dolgozik és honnan jön. Tőlem se kérdezzék. A kérdését hadd fogalmazzam úgy át, hogy mit csinálok én itt. Várakozom. Meg cigizek. Néha szóba elegyedek a többiekkel. De tapasztalataim szerint vagy a végletekig önsajnáltató emberek vannak itt, akik, ha csak megszólítod őket, már kezdik a panaszáradatukat, abba se hagyják. Egykorvolt reményteljes sportolók, tanárok és mérnökök, akikkel, beszámolóik szerint, rendesen elbántak. De ők a szelídebbek. Ők, ha beáll az este, hazamennek. De van a másik típus, akik aztán mindenkit lenéznek, ők még este is itt maradnak, a fiatal lányokat fűzik, és mivel ez persze soha nem sikerül, az idetévedő fiúkba kötnek bele. Ők azok, akik hőskort teremtettek maguknak. Egy soha nem létezett időt, amikor mindenkinél keményebben dolgoztak, akiknek senki sem mondhatta meg, hogy mit csináljanak, senki sem pofázhatott nekik, és ha mégis, hát bevertek nekik egyet. Akik mindent jobban tudnak, mert idősebbek és tapasztaltabbak, te meg csak egy kis pöcs vagy. Őket lenézem, mert sajnálom az olyan férfiakat, akik nem tudják szétválasztani a farkuk méretét a végtelen nagy bölcsességüktől. A kettő között vannak a normálisak. De ők nagyon ritka vendégek, és amúgy is hallgatagok, szótlanul ülnek pohár boruk előtt. Szóval itt vagyok, lassan már hét éve, és várakozom. A világ pedig változik, és ha nem változtatunk a helyünkön, a múlt alig hagy nyomot bennünk. Egy fél évvel ezelőtt itt még tudtam cigit venni, most meg már csak a trafikokban. Alig két évvel ezelőtt pedig ebben a kocsmában ott gyújthattam rá, ahol csak akartam. A pultnál, az asztalnál, a vécében, mindegy volt. Ma már pedig az egész olyan távolinak és valószerűtlennek tűnik. Hogy az ember belépett ide, és vágni lehetett a füstöt. És még én is, aki dohányzom, azt mondom, hogy jobb ez így. Hiszem azt, hogy idővel mindig és minden jobb lesz. És még csak akarni sem kell. Csak várakozni, ahogy a késlekedő buszra szoktunk. Csak cigarettánk legyen hozzá.

Vincent van Gogh, Koponya égő cigarettával, 1885/86 tele, olaj, vászon, 32 x 25 cm, Rijksmuseum Vincent van Gogh, Amsterdam