Göttingen már tradicionálisan kedvelt magyar peregrinációs úticél. Meglátjuk, mit kezdek vele én: diákként, magyar szakosként, kezdő kutatóként, emberként. Farkas Evelin úti jegyzetei, első rész

 Először is eléggé zavarban vagyok ettől az útinapló műfajtól. Két dolog kavarog bennem: a múlt, a tinédzserlányka érzésvilágával, amit kislakatos naplójába ír le és a fiatal irodalmár (értsd: irodalommal foglalkozó), aki legszívesebben Tempevölggyé rajzolná egész Németországot.

Első jegyzetem címe talán azért lehet találó, mert úgy érkezem meg a németországi Göttingenbe, hogy tudom, jó pár hónapig biztosan nem lehetek majd teljes jogú tagja az itteni közösségnek, hiszen magyarszakosként érkezem amerikanisztika szakra minimális német nyelvtudással. Az ösztöndíjasok helyzetét, a világot maguktól bejárókéval szemben egy bizonyos buddy-program könnyíti meg, ami azt jelenti, hogy Göttingenben egy német lányka mosolygósan „Evelin” feliratot tartva vár rám, hogy segítsen a csomagjaimmal. Eléggé ki is fárasztott az út. Az előkészületek során a legerősebb, az utazást megelőző aggodalmaimat elűző tézisem, miszerint „ugyan már, az ember az angollal bárhol boldogul”, már Budapesten megdől: az Eurolines lipcsei járatán a sofőrök sem beszélnek magyarul, a pihenők időtartamát is németül és talán bolgárul mondják be. Én pedig úgy teszek, mint aki érti. Néhány szünetben kénytelen vagyok máris a hozott fájdalomcsillapítókhoz nyúlni (utazás előtt két nappal foghúzási mizzéria), ezért egész szépen átalszom az út egy részét. A Lipcse-Göttingen vonal azonban nem túl nyugalmas, a megszólított utasok nagy része szintén nem beszél angolul, és egyre több „semmi közepe” megállóhelyen állunk meg. Oké, persze, túl nagyok az elvárásaim az angollal kapcsolatban, de nekem a „Nyugat” a féléves groningeni tartózkodásom után Hollandia marad, ahol a mesterképzés angolul zajlik, még a kéregető is angolul szólít meg, sőt, nagy megdöbbenésemre találkoztam olyan hollandokkal is, akik szívesebben beszélnek angolul, mint az anyanyelvükön. Nos, a németek nem ilyenek, de idegenként, és belegondolva abba, milyen körülmények várnák őket kishazámban fordított esetben, nincs okom panaszra.

Persze az első hetek erasmusos találkozóin máris belekeveredek néhány érdekesség szituációba. Először is találkozok egy cseh hallgatóval, aki 19. századi Monarchia-történettel foglalkozik. Azt est hevében hosszas vitába keveredik a srác egy ír lánnyal: a vita tárgya, hogy a cseh barátunk szerint a lány nem is mondhatja magát írnek, hiszen nem beszél írül, pedig ez szerinte alapvető összetevője lenne a nemzetiségének. No igen… gyorsan köszönnek vissza a nemzeti törekvésekkel kapcsolatos tanulmányaim és rájövök, hogy nem mindegy, kinek és hogyan adjuk át a tudást és hogy az illető mire használja azt. Persze vannak viccesebb beszélgetések is: az egyik alkalommal szólásokat és közmondásokat mondunk egymásnak: megtanulom például a fenti címként szolgáló cseh szólást angolul, aminek a metaforikus jelentése valami olyasmi – már amennyire ki tudom hámozni a közvetítő nyelvek sorából –, hogy ha félsz, akkor nem vagy képes semmire. Erre én érdekességképpen bemondom a „kicsi a bors, de erős”-t, amire hasonló értetlen arcot kapok, mint amilyet én vághattam az „Ha félsz, nem tudsz az erdőbe lépni.” verzióra. De vajon miért akarnék az erdőbe menni?

Az első napok azért nehezen telnek a hiperaktív énem számára, hiszen nincs egyetemi chipkártyám, ami többek között abban is megakadályoz, hogy könyvtárba menjek. Ám ahogy két hét után végre kezembe kapom a kis kártyát, gyorsan kinyílik a világ előttem: ez ugyanis nemcsak könyvtárbelépő, hanem kulturális kártya is egyben: a 30.000Ft-os összegnek megfelelő tandíjért cserébe ingyen utazok az Alsó-Szász tartományban vonattal, Göttingenben busszal és a helyi kulturális létesítmények legtöbbjébe is ingyen, esetleg a jelképes egy euróért látogatom. Persze az első hónapban még alig használom ki ezt, egyelőre örülök, ha a Rewe nevezetű áruházból visszatalálok a kollégiumomba. Azért lassanként figyelem a környezetemet, és hamarosan gender-kérdésekbe kavarodom. Na nem kell megijedni, nem lépek most át a már emlegetett tinédzser-napló szintre…

Csupán arról van szó, hogy mivel még az első heteket töltöttem itt, igen sok szabadidőm akadt, ezért bőven volt időm megfontolni a reggeli öltözetemet. Aminek az egyik első napon egy ruha lett az eredménye. Nem tudtam eldönteni, hogy paranoia-e, de mintha folyton megbámultak volna. Aztán kezdtem rájönni, hogy bár rengeteg lány járkál a campuson – nagyon-nagyon-nagyon ritkán látok szoknyát vagy kilakkozott körmöket. Tűsarkú cipők kopogásával pedig végképp nem találkozom. Végül összeszedem magam és megkérdezem a kis német buddym, hogy valóban paranoiám lett, vagy esetleg valóban kevésbé jellemző a nőies öltözködés? Végül ő világosít fel, hogy nem paranoiám van, valóban a legtöbben igyekeznek minél inkább „elgenderteleníteni” az egyetemi létüket, ezért a lányok is igyekeznek otthon hagyni a nőies énjüket. Azt is elmondja, hogy ez alapvetően jó dolog, de szerinte sokan – önmagát is beleértve – küzdenek azzal, hogy a maguk visszafogott módján, de hangot adjanak nőiességüknek. Mivel egyáltalán nem vagyok „feszengjünk az egyetemen minél kényelmetlenebb, de divatos ruhákban”-párti végül úgy döntök, hogy a visszafogottabb körömlakk színektől és a heti 1-2 szoknyától az itteni helyzet ellenére sem válok meg teljesen. Aztán hetekkel később rájövök, hogy azért nem is annyira kell, hiszen az egyetemi légkör elég nemzetközi és persze mindenki hozza magával a saját stílusát.

Persze a gender-kérdésnek van egy másik oldala is. A megérkezésemet követő napokban meglátogatom a helyi anglisztikás erasmus-kordinátoromat, aki a maga természetességében kézfogással fogad. Ez otthon nem igazán szokás: a fiúk kezelnek, a lányok meg állnak ott és emiatt a bemutatkozás is nehezebb. Pedig jó azt érezni, hogy az ember lánya is jelen van. A kézfogás kimaradásának szituációjában mindig úgy érzem magam, mint aki születésénél fogva ki kell, hogy maradjon valami klubból. De itt más a helyzet. Persze az ajtónál megmosolygom magam, ahogyan előrenyomulok, pedig bizony az az ajtó nem igazán nekem nyílik, de ezt már csak későn veszem észre.

A körbevezetés során kiderült, hogy az egyetemi campus nagy részének épületei egy régi kórházé voltak. Többen a diákok közül esküdnek is, hogy az anglisztika tanszéken még mindig érezni azt a szagot, amit kórházakban szokott az ember. Hamar kiderül, hogy az idegenvezetőm nagy színházrajongó, sőt rendező is. Így azért gyorsabban találunk közös hangot, én a színházról kérdezem és így megmutatja nekem a campus talán egyik legérdekesebb helyszínét, ami jelen pillanatban sajnos felújítás miatt nem bennfenteseknek lezárt terület. A kórháznak ugyanis volt egy előadója, ahol nyitott műtéteket tartottak. Ez az előadó ad jelen pillanatban otthont a „Theater im OP”-nak, az egyetem amatőr színtársulatának. A helyszín nagyon érdekes, az idegenvezetőm beszámol arról, hogy volt már gondja a helyszínváltozásokból, hiszen ebben az előadóban oldalról és középen csupán az erkélyről lát rá a közönség a térre, frontálisan azonban nem, így a fölülnézeti látványra kell figyelniük leginkább. A színházat egyébként az egyetem germanisztika tanszéke támogatja, ám mivel nincs kikötésük az előadott darabokat illetően, így a társulat teljesen szabadon rendelkezik mindenről. Majdnem bele is kerülök egy darabra, de mielőtt még diszkréten vissza kellene utasítanom a lehetőséget színészi kvalitásaim hiányára hivatkozva, kiderül, hogy sajnos az angol nyelvű darab előadásakor már nem leszek itt. Viszont a kordinátorom azt mondja, mindenképpen kezdjek el németül tanulni. Egyelőre kivárásra játszok ez ügyben. Előbb megvárom hogy boldogulok a kötelező dolgokkal, majd utána jöhet a többi is. Október közepére szép lassan az óráim is beindulnak és a göttingeni tanulmányi rendszer bonyolultságát figyelembe véve biztosan nem fogok unatkozni az elkövetkezendőkben sem.

wiebitte1