„Én minden színben szeretem a szabadot.” – Ingrid reggeli előtti ruhapróbája.

  • Nem szorít a gyűrűd?
  • Mint a bilincs!

A nő felállt asztalától és a kávégéphez sétált. Bedobta az érméket és megnyomta a csokis Cappuccino gombját. Merengve bámulta, ahogy barnás víz folyik az apró papírpohárba és ezen a reggel is dühösen kellett felszólalnia. – A francba! Megint elromlott a gép. – A mosdóba öntötte a forró folyadékot – Lemegyek normális kávéért. Neked hozzak valamit?

  • Egy vaníliás fánkot, ha megtennéd… – szólt utána Melinda – és, szerintem a főnöknek is…
  • Extra fekete, két cukorral, kevés habbal.

 

Az üvegfalakon keresztül látta, hogy főnöke épp telefonál. Bekopogtatott az ajtón. Belépett, bal kezével a kávéra mutatott és letette Róbert asztalára. Nem akarta zavarni, megfordult és kiment az irodából. A férfi nem tudta levenni tekintetét a nő vérvörös tűsarkújáról. Megbabonázta, ahogy azok a lábak egy modell ügyességével sétáltak ki-be egyik irodából a másikba. Mindannyiszor ökölbe szorította a kezét, ha nem tudta elterelni róla a figyelmét és legszívesebben ráharapott volna a nyelvére, hogy testrésze jobban fájjon, mint a lelke.

  • Márk rendes ember.
  • Hogy ki? – Ingrid tekintete elveszett a számlázási adatokban.
  • Hát a férjed. Márk! – Melinda értetlenül csapott az asztalára – Mégis mi a bajod vele? Jóképű, okos, rendes állása van, még a humora is jó. És szeret téged.
  • És te mégis minden egyes nap áhítozol egy férfi után, aki nem lehet a tiéd. Soha.
  • Tudod, imádom Márkot. A világ legrendesebb embere. Szeretem és tisztelem. De minden egyes nap, amikor bejövök ide dolgozni, és minél többször mondom el ezt magamnak, annál kevésbé hiszem el, hogy ő az a férfi, akihez nekem hozzá kellett mennem.

Mély csend telepedett le hirtelen az irodára. Egy pár másodpercig egymás tekintetét fürkészte a két nő. – Naiv vagy. – Bökte ki végül Melinda. Te, aki a világ legszerencsésebb nőjének mondhatod magad… Mégsem elég az, amid van. Mindig más kell. Mindig valami nagyobb. Mindig valami elérhetetlenebb.

  • Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – förmedt rá Ingrid – De nincs igazad. Ha naiv lennék, arról tudnék. Hagyj inkább dolgozni.

Mindketten a számítógépük mögé bújtak és apró győzelmi mosolyt engedtek meg maguknak.

  • Jössz ebédelni? – kérdezte Melinda miközben előkotorta pénztárcáját a táskájából.
  • Tíz perc és utánad megyek, még befejezem ezt a repülőjegy foglalást.
  • Ingrid! Kérem, jöjjön be egy percre. – Róbert irodája ajtajából szólt ki titkárnőjének – Nemsokára lesz egy kisebb tárgyalásom Kovács Áronnal, kérem, addig ne kapcsoljon senkit és egy órán belül kérném a tegnapi szerződéseket.

Hideg hangvétele ellenére is képes lett volna belekapaszkodni a férfi tarkójába és felmelegíteni komor arckifejezését. Nem tudta mit gondol róla, nem tudta, hogy úgy néz-e rá mint egy nőre, vagy csak mint egy alkalmazottra. Azt tudta biztosan, hogy valami láthatatlan erő összeköti őt ezzel a férfival, akár van köztük valami, akár nincs. És azt, hogy ez a férfi nős.

  • Természetesen. Már készen vannak, nemsoká be is hozom. De, ha nem gond elkezdődött az ebédszünetem és…
  • Persze, menjen csak. Kellemes fél órát. – Róbert érezte, hogy valószínűleg most butaságot mondott és eleresztett egy mosolyt, majd lesütötte a szemét, mintha a céges papírokat böngészné oly sietve.

 

Ebéd után ismét bekopogott főnöke irodájába, ahol már a munkatárs Áron is jelen volt. Ingrid odavitte Róbert elé a szerződéseket, aláíratta őket és visszament az asztalához.

  • Említettem már hogy nős vagy ember! – bökte az orra alá Áron – Ő is házas nem?
  • Most nem értem mi bajod van? – próbált értetlen arckifejezéssel és annál komolyabb hangvétellel megszólalni Róbert.

Áron félrerakta a szerződést az asztalról és elkezdett alakzatokat rajzolni az ujja hegyével. – Úgy bámulod, mint valami nyolcéves a piros kisautót a kirakatban. Csakhogy nem csorog a nyálad. Jobban bálványozod, mint Esztert, a saját feleségedet. – Áron egyre hevesebben szónokolt – Tudod, hogy jó barátok vagyunk. És nem szeretném, ha valami olyat tennél, amit később megbánhatsz; de őszintén nem érzékeled néha, hogy ott a karikagyűrű az ujjadon?

Róbert arcáról lefagyott a mosoly. Barátja szemébe nézett, közelebb hajolt hozzá: – De. És minden egyes alkalommal érzem, ahogy égeti a kezem és a vágyakozástól, amit érzek, legszívesebben elégnék abban a forróságban.

  • Ha olyan bátor vagy és vágyakozó, miért nem mondod el neki? Vagy írd meg egy e-mailben. – fakadt ki Melinda ismét az asztala mögül – Vagy ez csak egy plátói szerelem, ami örökre a nagy könyv láthatatlan oldalain fog szerepelni? Írd fel egy kis cetlire, rakd ki az ajtajára! Mire vársz?

Ingrid merengve maga elé nézett. Kanalával a forró kávéját kavargatta. Kolléganője feldühítette, de semmilyen érzelmet nem volt képes kipréselni az arcán: -„Nem értheted. Ezt én nem írhatom, nekem nem lehet diktálni.”