Pusztuló Föld, utcáról felszedett hős, világmegváltó események egy család szemszögén keresztül – az elemek mind egy Steven Spielberg filmre utalnak, ám a Csillagok között Christopher Nolan rendezésében készült. A majd’ három órás eposzt vétek lenne kihagyni: hiába hagy kérdéseket és kétségeket maga után, hatását tagadni fölösleges lenne.

A talán nem is olyan messzi jövőben a Föld és vele együtt az emberiség haldoklik: néhány megmagyarázhatatlan esemény után pedig az egykori pilóta, Cooper (Matthew McConaughey) a NASA titkos bázisára bukkan, ahol azon dolgoznak, hogy az emberiségnek egy új, lakható bolygót találjanak. Tapasztalatai miatt Brandt professzor (Michael Cain) és lánya (Anne Hathaway) meggyőzik Coopert, hogy vezesse a küldetést az űrbe, egy féregjáraton át egy másik galaxisba, amelyben – valamilyen földönkívüli létformák szerint – lakható bolygók vannak. A probléma ott van, hogy Cooper így kénytelen hátrahagyni a családját egy haldokló Földön…

A Csillagok között története több évre nyúlik vissza: az eredeti forgatókönyvből (amely rég kiszivárgott az internetre) még Steven Spielberg készített volna mozgóképet. A projekt később átkerült Christopher Nolanhez, aki alapos átírások után esett neki a rendezésnek. Kevés megfelelőbb helyre kerülhetett volna a Csillagok között: Nolan ugyanis abban a kivételes helyzetben van, hogy saját, egyedi projektjeit (tehát nem folytatás vagy nem egy népszerű képregény adaptációja) is szinte korlátlan költségvetésből tudja megvalósítani. A látvány mellé pedig szerencsére tartalom is társul, ám hadd szögezzem le: mivel a film főként IMAX kamerákra forgott, így ilyen moziban érdemes (sőt, kell) megtekinteni. Az elemésztő atmoszféra így tudja igazán elnyelni a nézőt, hogy a majd’ három órás játékidő se váljon kellemetlenné.

A fenti eseményekből adódóan azt mondhatom: Nolan megrendezte a saját Spielberg-filmjét. Az emberiség saját határait feszegeti, keveri a(z ál)tudományosságot a néhol túlzásokba eső szentimentalizmussal, miközben hőseink belevágnak “A” nagy kalandba. Itt viszont az a bizonyos kaland már az elejétől fogva kilátástalan: hősünk akár nyer (azaz megtalálja a haldokló földbolygó helyett az emberiség új otthonát), akár veszít (azaz nem találnak lakható planétát), a családját akkor is elveszíti, hiszen kicsi az esélye, hogy újra látni fogja őket. Az ilyen áldozatok fölött végig meglepően könnyeden átsiklik a film: történnek tragédiák, vagy csak egyszerű, ám súlyos következményekkel járó hibák, ezek viszont vajmi kevés figyelmet kapnak. Pedig idő az lenne, ha néhány bántóan szájbarágós és csöpögős közhelytől megkímélnek minket: oké, sosem küzdöttem a kihalás szélére sodródott emberiség megmentéséért, de ilyen dagályosan senki sem beszél.

Ha már kihalás: számomra pozitív vonás volt, hogy a Föld haldoklásának okára nem derült fény. Végérvényesen kiszipolyoztuk? Atomháború pusztított? Megunt minket? Vagy egyszerűen lejárt a szavatossági idő? Ez a megmagyarázhatatlan tény félelmetesebb volt bárminél: hiszen mi lehet rosszabb annál, amikor a saját otthonod fordul ellened? Sajnos Nolan ezt valahol félúton elfelejtette, és a film egy pontján szinte a semmiből ad nekünk egy antagonistát, de minek. Nélküle egy fél órát megspórolt volna, ami nem mellesleg jót tesz a hátnak, de még jobbat a forgatókönyvnek. Egyszerűen egy „gonosz” sem érhet fel a Földdel, az emberiség egyetlen biztos pontjával, amely ki akar (?) rakni minket. Ez a hátborzongató érzés a film második felére viszont enyhül, mikor is a forgatókönyv elkezdi megmagyarázni az elején feltett kérdéseket – sajnos a válaszok nem korántsem kielégítőek, de erről majd később.

A fent említett ellenséggel újabb példát kapunk az emberi gyarlóságra, amiről ez a film szól: az önző létünkről, az esendőségről, ami minden karakterben jelen van. Hiszen hiába az emberiség megmentése mint nemes cél, mindegyik szereplőt saját motivációi vezérlik: Cooper a családjához akar mindenképpen hazatérni, a fiatalabb Brandt a szerelmét akarja megtalálni és így tovább. Ezt az ambivalenciát viszont meglepő húzással oldja fel a forgatókönyv: a szeretet mint univerzumformáló erő megnevezése szintén nem eredeti gondolat, arra persze jó, hogy próbára tegye a nézők befogadóképességét. Az érzelmeken ugyanis (mint több korábbi filmjében) elbukik a rendező, ahogy a befejezés sem illik az apokaliptikus hangulathoz.

Minden kérdőjeles mozzanata ellenére nem véletlenül emlegetik az év filmjei között Nolan űroperáját: betegségei ellenére meghatározó alkotás, amely egyedi élménnyel szolgál nézőinek. Nagyszerű színészi alakítások, elsöprő látványvilág és ugyan helyenként megbicsakló, de élvezetes történetvezetés. Csak bele kell vetnünk magunkat és nekivágni az ismeretlennek: annyi bizonyos, hogy a cél elérése örök nyomot hagy bennünk.

interstellar3