Járdakockák

Megérint –és köszön.
Sikamló szép alakkal
vág belém, arcát tolja
az arcomba. Haja
sötét, leng. Szitáló,
fény-sávos délután.

Megtart –és bocsát,
zaklatva hátranézek.
Hazaérek. Önzőn-
nemzőn foganó,
könnyelmű kísértet.

Égő, halkuló a romlás.
Nem vagyok más csak
megadás egyenletes
csendje. Tikkasztó
nappali összeborulás.
Éveim felett föld, te a
mag, nincs más
szabadulás, csak a
végső kibomlás.

 

Meg nem ismert, le nem írt

Ahogy keserédes
szúrás emlékeztet,
úgy merülök alá
az el nem beszélhetőbe.

mosolygok, kuporogva
korhadt fatörzsek
között. Minden
éjjel újabb lidérc tesz
magáévá.

Morajlik, rég elmúlt
tengerek mélysége.
Elsikló életünk
megkövült csigaház.
Sziklák visszhangjai,
kései elmúlásunk.

A tudat, ha nincs
médium, sorvadt
sikoly. Árnyjáték
világtalan magányok
között.

Szenvedésed igéket
hoz világra.
A fennkölt elhagy,
de a tiltás a
határtalant megkívánja.

Szabó Attila fotója