A Mátészalkán hagyományosan megrendezett városi diák-szónokverseny idei győztes szónoklatát olvashatják az alábbiakban.

 

Köszöntök Minden Kedves Egybegyűltet!

Én vagyok az: Március 15-e, a barátoknak, mint Önöknek is, csak Március Idusa. Jó újra itt lenni köztetek, ez egy olyan biztos pont, amin semmi sem változtat. Barátaim, Nektek talán őszintén beszélhetek arról, hogy néha mintha a halál foszlott csuhája simogatná bőröm… már környékez az elmúlás.

Lehet, hogy mindenkinek csak egyetlen nagy tett jut az életében. Vagyok most: szabadságharcos, veterán katona, hős. De akkor és ott, 167 évvel ezelőtt csak egy fiatal voltam… fiatalok voltunk, mint most ti vagytok! A rabság kegyetlen karlánca csontig vájta magát csuklónkba… mi pedig ezt nem tűrtük. Mi nem csak azért lelkesedtünk, hogy lekiabáljuk magunkról a láncokat, aztán szépen csendesen visszategyük magunkra, mert jobb a régi rossz, mint az ismeretlen új. Mi tényleg változást akartunk. Nem tudtuk, sikerül-e, de olyan körülmények között éltünk, ahol a félelem miatti tétlenség megengedhetetlen luxus volt. Nem lehetsz belátással minden tetted következményére, mégis meg kell cselekedned azokat, és majd az idő eldönti, hogy megérte-e megtenni, vagy semmin sem változtatott. Nem volt más út, hát jártuk azt, amit a szükség diktált. Mi egyszerű emberek voltunk, egyszerű célokkal, egyszerű megoldással, kibúvók nélkül. Elnyomás volt… MI lázadtunk ellene; rabság volt… de MI küzdöttünk a szabadságért; veszélyben éltünk… és MI békét akartunk teremteni. MI ilyenek voltunk. TI ilyenek vagytok?

Majd én megmondom: nem vagytok ilyenek.

Belőlünk nőttetek, és ha bennetek nincsenek meg azok a tulajdonságok, amik minket naggyá tettek, akkor mi is elrontottunk valamit. Lehet, hogy annyi energiát fordítottunk arra, hogy megteremtsük számotokra a szabad életet, hogy elfelejtettük belétek nevelni ennek a vágyát. Én be tudom ismerni a hibámat… de nem minden problémát az én hibám eredményez, ugyanis ti sem vagytok hibátlanok!

De bármit is tettem, mindig a jó szándék vezérelt… és hová vitt ez engem? Mi vagyok? Egy kitanulatlan történelemkönyvben lettem egy kétoldalas lecke… az eszme, ami én vagyok, nem tanulható. Egy kokárda vagyok a fiók fogságában, amit mutatóba csak azért veszel elő, hogy ne felejtse el, hogy van fény… reményt kap, de így jobban kínzod. Szabadságot akartam adni a népemnek… végül is sikerült adnom minden évben egy napot. Úgy tűnik, nagyravágyás volt a piros betűkkel szedett naptár álma.

Belegondoltatok már milyen, hogy évente csak egyszer, ciklikusan szeretnek téged és emlékeznek rád? Ez nem csak az én fájdalmam, rengeteg sorstársam van. Lehet, hogy mindenkinek csak egyetlen nagy tett jut az életében, minket ezért szerettek… de legalább nekünk jutott egy. Egy jutott, nem is lenne erőm újhoz. Néha szeretnék egy másik életet, úgy lennék egy jelentéktelen nap… jelentéktelen nap egy boldog világban… de semmi sem változik. Most a várakozás rabságában élek, hogy utána egy napig boldog legyek, majd kezdődik elölről… abban az egy napban mindig elvesztek magamból egy darabot… egyre gyengébb vagyok. Egyszer talán március 14-e után 16-a fog következni… kéne egy új nap, ami átveszi a terheim.

Illemből még megemlékeztek rólam, haldoklóról, múltban ragadt gondolkodású vén bolondról. Azt hiszitek, nem tudok újat mondani… talán igaz. Akkor azt használom, amim van: a régit! Legyen a régi az új! Legyen újra érték, ami egykor az volt! Legyetek ti a saját hőseitek! Ne várjátok, hogy megteszik helyettetek, építsétek ti magatoknak a szebb jövőt!

Ezután már azt sem bánnám, ha jövőre nem pont ugyanitt, nem pont ugyanekkor, és nem is pont velem találkoznátok… mert akkor legalább tudnám, hogy valamin változtattatok!

Hungarian_cockade_by_Pozofall