Elég a tiszta akarat, hogy sivár hagyományainknak véget vessünk? Az élet dzsungeléből megszökhet-e valaki úgy, hogy a többiek nem veszik észre és ezért nem is követhetik? Jassó Judit kritikája Turi Tímea:  A dolgok, amikről nem beszélünk (Bp., Magvető, 2014.) című kötetéről.

Turi Tímea kötete ciklusokra tördelt, amitől a lényeg nem sikkad el, csak átalakul. A versek az elme riposztjaiként egymás ellen fordulnak, máskor erősítik a megkezdett mondanivalót. A drámai hangvétel a témaválasztással egyenértékű. A dolgok, amikről nem beszélünk: életünk dolgai. Többnyire örökölt hagyományok, melyektől szeretnénk megóvni magunkat, ám visszautasításukhoz nincs meg a kellő elszántság. A nem-beszélés a tévedések, a boldogtalanság beismerésének hiánya is.

A Meridián versszövege ígéretes kezdés. A költői hang egy egész kórust szólaltat meg: „végre azok vagyunk, akik lenni akartunk”, ám a konzekvencia mégis: „most elbukunk”.

A kötet vezérgondolata a bukás, mely nem a pusztulással, értéktelenséggel egyenértékű. Inkább következmény, hiszen az új generáció úgy él, mint a szülők, nagyszülők, így a bukás az előző nemzedékekék sorsához hasonló tapasztalati anyagot, konzekvenciát is eredményez.

Az olvasóban kíváncsiság ébred. Vajon megtudjuk, hogy mi az ok?

A továbbiakban egy tapasztalati világ tárul föl, mindannyian benne vagyunk, legalábbis a közeg az olvasó számára nem ismeretlen. Azonban Turi Tímea nem az értelmiségi szemszögéből beszél, vagy különállását hangsúlyozza. Szubjektív tapasztalatait teszi interszubjektívvá. Katalógus alakul ki a szövegekből, rácáfolva a feltevésre, hogy vannak témák, melyeket nem lehet versszöveggé transzformálni. Kizárólag a szerző ízlése és érdeklődése a döntő.

Mennyiben nemzedéki ez a szemszög? Értelmiségi felirat, mellyel a kritikusok címkéznek? Izgalmas lenne megvizsgálni, hogy az olvasó is nemzedékinek érzi-e, gondolatai mennyire egyeznek a szövegekkel?

Az interszubjektivitás az első transzformáció, melyre a nemzedéki látásmódhoz szükség van. Lehet különböző személyeknek szubjektív, mégis megegyező értékelése ugyanarról a dologról? Turi Tímea témaválasztásaival majdnem eléri a kívánt hatást. Ugyanakkor ez az attitűd nagy árat követel: a mottóként is idézett személyesség elvesztését. A vers monológgá alakul, a nem-beszéd eszközeként puszta ábrázolásra szorítkozik, és többnyire a testi viselkedésből következtet a másik mentális állapotára. Ez valóban ennyire egyszerű, s alkalmazása is minden akadálytól mentes? Vagy inkább paradigmaváltás, melynek során a felnőttek csökkentett mennyiségű beszéde a beavatás kezdete, és aki inkább beszélgetne, mintsem elfogadná az új játékszabályokat, nos, ő a gyermek – vagy a költő? E kettő egyformán infantilisnak tartott tudatállapot. Az egyént, akitől a nyelvi kifejezés lehetőségét elvették, azonban a gondolkodás eszközét nem, örökre a társas lét perifériájára szorul?

A viselkedésbeli bizonytalanság a gondolati töredezettséget eredményezi. A lírai én pontosan úgy tesz, ahogy előfeltevéseiben elképzelte. Nem-beszél, közben újragondolásaival megpróbálja eredeti módon transzformálni a készen kapott sémákat. Kísérlete azonban kudarcot vall és elvész a részletekben. Mivel nem-beszélhet, az egyéni reflexiók hiánya eltávolítja a korábban annyira áhított felnőtt léttől. Nem így képzelte, s mégis, mintha tudta volna, hogy mindez bekövetkezik, és más dolga nem marad, mint örökölt és szerzett premisszáiból levonni az unásig ismert konklúziót.

A kapcsolatteremtésre tett kísérletek (Körbe a kert, Dal az emancipációról) kudarcot vallanak, mert mindenki szerepe szerint viselkedik. A társas kapcsolatok geometriája síkban ábrázolható, a dolgok széttartanak, kevés a közös kapcsolódási pont, a különállás nyilvánvaló (Konkáv piknik). A lírai én nem tűnik el a megidézett képekben, keresi a kapcsolódási pontokat, azonosulási lehetőségeket. Sodródik az eseményekkel, mert nem hozott döntést arról, hogyan éljen (Céliméne szobája). Határozatlansága mögött ott a feltárulkozás vágya, hogy ereje teljében, egy még nem ismert módon megmutassa magát (Kahlo csipesze).

A szövegekben megjelenő férfi-téma sablonos, feminista. Ha feltűnik az elérni kívánt valódi, emberi egyenértékűség, nincs tér és idő a kibontáshoz. Még el sem kezdődött, már véget is ért, s ez a gondolati hajszoltság a kötetet végigkíséri.

Nagy hiány, hogy a verseknek nincs tere. Az időben játszódnak, ahogyan történeteink elbeszélhetőek pusztán időbeli eseményekként. Ha van is tér, melyre a versszöveg utal, a sok és gyors közelítés-távolítás kibillenti logikai medréből (Férfiak ülnek a kertben). A nyugvópont mégis a hely lenne, a szimbólumokon túli világ, inkább kevés akarás és több akarat, ami arra irányul, hogy e helyet megkeresse. A boldogság, a boldogulás konkrét helyeit. Kínzó retromantikába menekül, ősök emlékeiből olvassa ki a saját eljövendő sorsát (A Hóvirág cukrászda-ciklus). Az eltévedést szorosan követi az önfeladás (Házastársi hűség), elerőtlenedés (Családi kűr), beletörődés (Tájvers), majd a bölcsességnek álcázott irónia és a kiábrándultság (A libegő, Utólag belátni). Az eltűnt idő nyomába szegődtünk, így a bevezetőben említett olvasói kíváncsiságot a kötet nem elégíti ki.

Elődeinknek a férfi-nő tengely mentén szerveződő világa választások eredménye volt. Így a másmilyen élet titka sem egyéb: élettapasztalataink summázatán túl az életben újra és újra választani kell, ami nélkül a bombakráter-érzés nem múlik el. A címlapfotó szövege megmutatja azt a lehetséges célt, hová a lírai én szeretne eljutni (akik erősek önmagukban), de az utat nem találja meg.

Az elmagányosult én „emlékek egyszemélyes ketrecéből” (Utólag belátni) való szabadulása látszólagos. A sodródás megállításához kell még egy, a Másik: akihez kötődni, szólni lehet és akiről – ha az árulás mezsgyéjére kerülve is – majd a dolgokról való beszédjeinkkel emlékezhetünk.