Béla a színpadon feszeng. Tizenheten jöttek. Béla előrelép, arcán izzadság csorog, tenyerét nadrágjába törölgeti. A nézősereg elhalkul, várja a mondanivalót. Béla erőteljes, dacos hangon próbál megszólalni, de már az első mondatba beletörik a bicskája helyett a nyelve. Hebeg kicsit, bizonytalankodik, ingén izzadságfolt ütközik át. – Kecskeméti Zsuzsa tárcája  

– Elnézést, máris kezdem, de idegenek előtt én még soha… – a teremben csend, Béla meg csak izzad. A háta mögül megszólal egy gitár, a felcsendülő ismerős dallam megnyugtatja. Új erőre kapva beszélni kezd. Beszél a bűnről, az Istenhez vezető útról, frázisok, közhelyek, a hallgatóság mocorog. Aztán elkezd magáról beszélni és csend lesz:

– Amit lehet, én már elkövettem az emberek ellen. Vittem, ami mozdítható … ittam … verekedtem … itt van szegény feleségem, Judit – és hátranyúl egy alacsony, csont sovány, durva arcú nőért – szinte mindennap megvertem – most már nem bicsaklik meg a hangja, ha nem lenne adott a helyzet, azt érezhetnénk, henceg.

Béla és Judit egymás mellett állnak. Feketék, mint a föld. Arcvonásaik szétcsúszva, kezük lábuk megfeszül. Tekintetük sehova se néz. – Nekem a gyerekem halála kellett, hogy lássam. mit csinálok. Boldog vagyok, mert azóta született még egy fiú, így van négy kis családom, de az, amelyik elment, az Anita, már nem jön vissza. Nagyon szerettem őt, már fejben férjhez is adtam, mikor kiderült, hogy meg fog halni. Akkor jött a lelkész úr és adott munkát, hogy legyen pénz a gyógyszerre. Akkor láttam meg, hogy ez a szerencsétlen nő inkább nem eszik, de a gyereknek legyen finom falat a szájába, hátha meggyógyul. Akkor maradtam életemben először józan. Gonosz voltam, de Judit és Anita megbocsájtott. Most már jó embernek kell lennem, mert vigyázni kell rájuk … talán a végső elszámolásnál ez is elég lesz … Hallom a hátam mögül a susmorgást – kíváncsi leszek, meddig lesz ez így, fele sem igaz, vagy a fele, amíg a bűneiről beszélt. – Hátrapillantok, jól szituált, szőrmegalléros, idős hölgyek. Felháborodott tekintetük megerősítést keres. Hallgatom a színpadon álló népes csoportot. Meglep, milyen szépen, szelíden beszélnek, milyen erő és milyen tartás van a szavaikban. Kicsit színjátékszerű, főleg, mert időnként énekelnek is.

Ütköznek a fejemben a gondolatok, ahogy magamba zárkózva sétálok a délutáni programra. A hölgyek elutasítása, a romák hitvallása, Béla, Judit, és a többiek meglepő intellektusa. Sportprogramot vállaltam, egy tornaterem falának dőlve figyelem a fiatalokat, akik a délelőtti előadások után boldogan játszanak, kiabálnak, versenyeznek.

– Maga szerint mi is kipróbálhatjuk? – Judit áll mellettem – Béla is ki akarja, csak nem mertek bejönni. Mondták nekünk, biztos nem lehet, a pulyáknak van ez. Maga itt ilyen valami olyan, mint a lelkész úr. Maga szerint lehet?

– Persze, hogy lehet – mosolygok erőltetetten, de Judit őszintén örül, azonnal ordítani kezd a kint állóknak – Gyertek má’, megengedte ez a nő! Béla, hallod, na gyere!

– Jaj há’ de milyen egy rendesek má’ maguk – kontrázik Béla és már mindenki minket néz. Most másképp beszélnek, mint a színpadon. Látom hogy néhányan fogják a táskájukat és kimennek, ahogy bejön nyolc cigány ember a terembe. Judit megszerezte az engedélyt, de nem mozdul mellőlem. Érzem, hogy érdeklem, de nem szólok. Nem is bírja sokáig. – Maga szép gádzsi. Gazdag, látom. Szép a haja, az mindig a gazdagoknak szép. Van már férje?

– Van, gyerekem is van – sietek a válasszal. Aztán eszembe jut, hogy neki is van négy, és van egy, aki már nincs. Megsajnálom hirtelen, és meg is van a kapocs, hiszen anyák vagyunk. Judit intuíciója valóban bámulatos, már mondja is hunyorogva: – Nekem is van négy gyönyörű kis családom. A legkisebbet Mózesnek neveztük. Akkor már ismertük az írást, talán ő is örömre vezeti majd a népét. Ő már nem bűnben született, a lelkész úr tényleg megesketett minket … Van már két nagyobb, ők iskolába járnak. Jó tanulók, na. Nem is mertem hinni … tudja én még csak mostan tanultam meg olvasni nemrég. Nem is értek mindent. De nem baj, a pulyák elmondják. Jaj, a Jóisten ajándéka mind … – kicsit bubamara fílingem van, ahogy hallgatom, de közben leköti minden energiám. Ez a picike nő hogy jutott idáig? Egy apró cigányasszony, aki nem tud írni-olvasni, összeáll egy emberrel, aki lop, csal, verekszik, szül neki négy gyereket és az egyiket eltemeti. Ebből azonban erőt kovácsol, és jó útra tereli a férjét, megtér és vállal még egy gyermeket, akit egyértelműen Istennek szán. Ez valami cigány ihletésű népmese? Ránézek és fura, de tudja mit gondolok.

– Nem hiszi, mi? Megszoktam mán én eztet. Azért ne higgye, hogy könnyű. Mink kint lakunk a soron a putriban, nem is a miénk. Béla nem rossz ember, sőt, jó. Tényleg nem lop és nem bánt mán. Szeret engemet meg a pulyákat. A többiek meg ezért nézik kifele, oszt megdobálják a házat kutyaszarral, mikor menyünk a templomba. A pénzt, amit keres, meg irigyelik még a tesvérek is … hát van nekünk szebb ruhánk is, na, ilyen nincsen, mint magának … megfoghatom a haját? – csak nézek, nem is gondolok semmit, odahajtom a fejem, hogy elérje a hajam. – Jó magának – suttogja – arany a haja. Olyan mint egy angyal … – elkap a nevetés, hangosan felkacagok – hát egy jól megtermett angyal vagyok én. Teljesen elkábított már itt, ahogy mesél. Tudja, én életemben egyszer beszéltem cigányasszonnyal, aki azt monda nekem, hogy sötét a lelkem és elszaladt. – Judit is nevet, de nem zökken ki. – Mondom, hogy angyal, a cigányok félnek az angyaloktól.

– Judit, ne hozzon zavarba. Nem vagyok én sem gazdag, sem angyal. Ugyanolyan vagyok, mint maga … – De azért nem cserélne, ugye? – kérdez közbe – Mán meg ne haragudjon, de maga nem olyan, mint én. Maga okos, gazdag, még a szaga is jó, ide érzem. A haja puha és csillog. Maga olyan, mint a lelkész úr, mondtam mán. Persze neki már nincs sok haja, de olyan. Na jön mán Béla. Remélem, nem sértettem meg. – Megrázom a fejem, teljesen igaza van. – Tudja, Judit, az a baj, hogy nekünk azt tanítják, hogy nem szabad megkülönböztetni. Szerintem azért van bennünk közös, és az előbb a maga szavára figyelt több száz ember, lehet, hogy a maga haja fekete, az enyém meg szőke, de maga is szereti a gyerekét meg én is. Maga is azt a szentírást ismeri amit én, és látja, itt is közösen vagyunk. – Csak néz furán, nyitja, zárja a száját, lassan szólal meg.

– Fura egy nő maga, hallja. De jószívű, na. Mennyünk, Béla, a lelkész úr vár. Na ’Sten ággya magát meg a családját is minden jóval. – Béla kérdően néz rá, de mondja ő is a Stenággyját.

Szabó Attila: Zone 1408 (2014)