„Az alapításának 25. évfordulóját idén ünneplő Kölcsey Társaság a jeles alkalomból egyszerre vet – többféle formában is – számot eddigi tevékenységének szűkebb és tágabb keresztmetszetével” – fogalmazza a 2014-ben megjelent Ugyanaz a föld: Szatmári és partiumi költők antológiájának előszava, melyet Jánosi Zoltán és Antal Balázs, a Kölcsey Társaság elnöke és alelnöke (utóbbi a kötet egyik szerkesztője is) jegyeznek. Kiemelik a Kölcsey Társaság legfontosabb érdemeit, elsősorban a kultúra- és irodalomszervezéssel kapcsolatos tevékenységeit, s egyben megfogalmazzák célkitűzését is: a kötet alcímében is kiemelt régióban Kölcsey Ferenc kultuszának a köztudatban való fenntartását.  – Baranyi Gergely kritikája a Kölcsey Társaság gondozásában megjelent Ugyanaz a föld: Szatmári és partiumi költők antológiája című kötetről (Fehérgyarmat – Nyíregyháza, Kölcsey Társaság, 2014)

Meglátásuk szerint a „Kölcsey szülő- és határvidéke szorításában élő tájon” – pontosabban a tájon élő emberek kultúrájának, „a közös [élményeik] felhajtóerejének centrumában ott izzik az arc, amely a szemléleti hasonlóságokat szüli e vidék lakóiban: Kölcsey Ferenc arca”, amit a „Hymnust kiéneklő föld arca”-metaforával azonosítanak. Ez az antológia olvasása szempontjából elengedhetetlen kontextus, ami pontosabban az előszónak abban a kvázi tézis-kijelentésében érhető tetten, mely azt állítja, hogy „az alkotók e könyvben Szatmár magyarországi és romániai oldalán szintén Kölcsey arcának emlékeit viselve beszélnek hozzánk”, mégpedig oly módon, hogy a „szatmári-partiumi világ lényegszerűségét megragadó szándékkal [járulnak] hozzá a régió jelenkori szellemi arculatának megrajzolásához.” Azt implikálja tehát az előszó az antológiában felvonultatott alkotók művei vonatkozásában, hogy kontinuitás áll fenn Kölcsey kora és a jelen között, továbbá a megnevezett régiónak az időben plurális dimenziói is lineáris folytonosságot rajzolnak ki. Így az lehet a legfontosabb kérdés az olvasó számára, hogy ez az előirányzott olvasat mennyiben valósul meg, illetve mennyiben valósítható meg egyáltalán, hiszen Kölcsey korát, illetve Kölcsey világlátását pusztán a műalkotásain keresztül ismerhetjük meg, melyekkel a jelenkori befogadó kizárólag a hermeneutika aktusán keresztül tud érintkezni.

ugyanaz

„Sors, élet, táj” – írja közvetlenül a fentebb idézett mondat után az előszó, amely minden bizonnyal az antológia három legfontosabb kulcsszavát adja. A tíz szerző: Ács Zoltán, Fischer Botond, Gerliczki András, Jánk Károly, Kürti László, Mogyorósi László, Nagy Gergely László, Nagy Zsuka, Oláh András és Váradi Nagy Pál műveinek egyik fontos találkozási pontját jelentheti a városi és az urbanizációtól érintetlen táj, valamint az a determináltság és alázat, amellyel a beszélő önmagát ebbe helyezi. Ezzel kapcsolatban több mű is kiemeli azt a régiót, amely az antológiának is kvázi tárgyát képezi. Ács Zoltán Akácvirágos tejútrendszerek című versében is olvashatjuk: „Rostjainkban halálos zárványként tolul az éj, / és félve zuhanunk magunkba veszejtve, / csak szomjúságunkban emelkednek / fuvallatok és nyírségi tájak, / rég várt zenitje egy bibliai nyárnak.” Többek között Fischer Botond Nagykárolyi fecnik-ciklusa és Oláh András Szatmárcseke című verse is kiemelhető ebben a vonatkozásban, valamint Nagy Zsuka bicikliút műanyagszéke, amely alcímében jelöli ki a helyszínt a lírai én megszólalása számára: Nyíregyháza–Nyírszőlős–Sóstóhegy.

Az a tér – magába foglalva a városi és a környezeti tájat is –, mely a tíz szerző műveiben kibontakozik, nem pusztán a szövegek beszélőinek különböző nézőpontjai miatt válik heterogénné, hanem azoknak a különböző kultúrákból, hagyományrendszerekből való rálátási lehetőségei miatt is. Ács Zoltán, Fischer Botond, Nagy Gergely László és Nagy Zsuka több szövegében is rálelhetünk a keresztény retorika eszközeire, amelyek nem egyszer hoznak játékba liturgikus műfajokat, például az imát vagy a zsoltárt. Nagy Zsuka cseresznyefák című szövegében egy cseresznyefákkal zsúfolt térben a fákat elsőáldozó lányokként antropomorfizálja a lírai én, ezzel vetve össze az egyházi esemény fenséges hangulatát, résztvevőinek ártatlanságát a táj fenségével és ártatlanságával. Fischer Botond, Gerliczki András, Kürti László és Mogyorósi László több szövege pedig a városi életmód szemszögét érvényesíti – lehet tovább is sorolni a különböző kontextusokat. A heterogenitás továbbá szövegek megszerkesztettségében, műfajiságuk kérdésében is kimutatható. Kürti László lomtalanítás, vagy Mogyorósi László F@F.com, A Werther-dosszié és A J. nevű szerver című szövegei, melyek egyrészről a tördelésük – sorai margótól margóig sorkizárással szerepelnek–, másrészről a narratívájuk miatt akár prózaként is olvashatóvá válnak. Mindebben is kitapinthatóak a különböző kulturális hagyományok érintkezése, amely már részben összeegyeztethetetlen a kötet előszavának fogalmazói által előirányzott homogén olvasással.

A különbözőségek ellenére talán a toposzok alkalmazásában tapintható ki az egyik legfontosabb találkozási pont az antológia alkotói között: olyan jól ismert, már-már közhelybe fulladó szóképekkel, retorikai fordulatokkal élnek, melyek a vidéki környezetet a városi életmóddal ütköztetik. Ez meglátásom szerint azzal a jól ismert formulával valósul meg a versekben, hogy a megnevezett terek köztudatban is jól ismert attribútumait dolgozzák fel. Ilyen például az, hogy az urbanizálatlan környezet tiszta, őrzi a régi, ahogy több szöveg is fogalmazza, a nagyszülő-korabeli értékeket – első pillantásra a legtöbb szöveg nem hoz újdonságot a diskurzusba. Az ünnep, amely egyébként több szerző művében is a vidéki táj asszociációs mezejéhez kapcsolódik, vallásos értelemben is ünneppé, jelentőségteljessé válik, szemben a szertefoszló, instabil, nyitott és kiszámíthatatlan városi környezettel – ez a XX. század eleje óta meghatározó topos. „Pünkösdi szél bontogatja az eget, / a házak közé kavarog, s a város / meredek falai beleszédülnek, / ahogy halk moraja bomlik szét a fűnek.” (Ács: Pünkösdi szelekkel) Ide hoznám példaként Jánk Károly Ünnep című versét is, amelyben nincs megnevezve, hogy a helyszín egy vidéki táj lenne, viszont a szöveg szóhasználata erre enged asszociálni: „Gőzölgő tányér az ünnep. / Egy kancsó bor /fehér damasztabroszon, / még érintetlenül pihen. / Mellette kés, kenyér – / kettészelt, termékeny hallgatás.” Az urbanizált tér a szövegek többségében múlandó, szertefoszló, feldarabolódó entitásként jelenik meg, ahogyan korábban is írtam. Bár több szöveget is kiemelhetnék ezzel kapcsolatban, mindössze három idézetre szorítkozom most, melyek egy irányba mutató tendenciát rajzolnak ki: „Málló épület, / elhagyott fecskefészek, / örök vasbeton.” (Gerliczki: Belváros) „Láttam, vagy nem láttam punkokat, őrjöngve olvasták a kortárs világirodalmat. Szegecses etika fojtogatta macskanyakukat, légy elmeháborodott, nem jövő, de tér sincs, csak egy városka, egy kastély köré duzzadt kelés.” (Fischer: Nagykárolyi fecnik, 1997) „[…] és míg a házfalakon pókhálóként szétfutó repedésektől felbőszült kispolgárok meg akarnak lincselni, engem, aki idecsaltam a szépséget, talpam alatt a reszkető földdel várom, hogy a törékeny tested keltette légörvény felkapjon és magával ragadjon, mint a holt avarként vele sodródó utcákat, tereket.” (Mogyorósi: A J. nevű szerver, Tranzitváros). S ezen ismétlődés szövegről szövegre zavaróvá válik az olvasó számára.

Számomra akkor vált izgalmasabbá az antológia olvasása, amikor ezzel az olvasattal párbeszédbe lép egy egészen más megközelítés: amely adott esetben deszakralizálja a vidéki táj ezen reprezentációját. Ez leginkább Nagy Zsuka és Oláh András verseiben tapasztalható, melyek a Nyírséget jelölik meg verseik közegéül. Nagy Zsuka Ordenáré fogadó című verse éppen erre mutat rá, ez egyáltalán nem a békés arcát mutatja meg a régiónak, hanem a benne élők durvaságát állítja előtérbe. „[A] nyíri vínó a hibás tirpák tős / és gyökeres nyírségi részeges / aki bírta itt foglalt hont / szalmatetőt itt lesi a kancsal / szeretőt / […] / a nyírségben / ilyentájt részeg kurjant az utcán”. Az ő iránya egyébként is inkább a szociográfus ábrázolás felé tereli költészete tárgyát – a nyírségi tájról a nyírségi emberekre. Oláh András már említett verse, a Szatmárcseke pedig a környezet téli oldalát ábrázolja, amely a halállal és a pusztulással kapcsolódik össze: „a néma hantok közt / gyászoló vajak / riadt rebbenése // mécsesek fénye lobban / elmetszett hangszálak / elorzott igaza fojtogat”.

Ettől a diskurzustól nem teljesen függetlenül a szövegek heterogenitása, az antológia sokszínűsége azzal a kérdésfelvetéssel is megközelíthető, hogy az alkotók művei milyen, akár kortárs irodalmi hagyományokba illeszthetőek (hiszen a különböző kulturális nézőpontok alkalmazásáról korábban volt szó). Közvetett módon már említettem néhányat ezek közül, mint például a szociografikus látásmódot, amely Nagy Zsuka, Oláh András és Kürti László műveiben lelhetők fel, vagy a keresztényi retorikát megelevenítő beszédmódokat. Kiemelendő az antik görög líra műformáinak a megidézése is: több szerzőnél felbukkannak disztichonos és más közismertebb verselési formák, mint Mogyorósi Lászlónál és Nagy Gergely Lászlónál, valamint ehhez kapcsolódóan mitológia alakok, történetek is megelevenednek – ezeket viszont erősen kísérleti szövegeknek érzem, nem érezhető mögöttük kiforrott lírai hang. A kortárs irodalmi párhuzamokat illetően például Gerliczki András Halmosbokor, Horvátbokor, Zomboribokor szövegei kapcsán leginkább Oravecz Imre lírájára asszociálhatunk: elsősorban a Halászóember kötete juthat eszébe az olvasónak. Váradi Nagy Pál versei pedig Varró Dániel gyerekvers-költészetét idézi meg: „ma összeér a non s a szensz / a toll piciny nihilt ereszt / ma tőlem elsz / e kajla mellű éjszakán / közénk malév az óceán / s kevéske else” (játszi dal).

Az intertextuális kapcsolatok alapján is kirajzolhat az olvasó fontosabb irányokat az antológián belül. A kötet előszavában is megidézett Kölcsey Ferenc szövegeivel való kapcsolat több szerző művében is kézenfekvő. Ács Ferenc több szövege is kiemelhető, közülük a Parainesis a Szőke Athénban című az, amely a leginkább rámutathat erre – több Kölcsey-művet is játékba hoz egymással, köztük a Hymnusszal. Nagy Zsuka verse, a Rebellis intelmek derűre, borúra is ezt követi, amely szintén a nemzeti himnuszunk szövegével lép játékos viszonyba: „Esőkabátot vesz a magyar nép zivataros századai ellen” a vándor, akit a szöveg előtérbe állít. Oláh András jövendölés túlpartról című verse pedig közvetlenül meg is nevezi, hogy Kölcsey szövegeinek különböző sorait használja fel, ezzel is izgalmas játékba lépve velük. Ezen felül fontos kiemelni József Attila, Radnóti Miklós és Ady Endre lírájának az antológia műveiben való fokozott jelenlétét: József Attila Születésnapomra-versét Jánk Károly és Mogyorósi László is megidézi.

A Kölcsey-intertextualitás, avagy „Kölcsey Ferenc arca” – ahogy fogalmazza a kötet előszava – azonban mindössze az antológia szövegeinek kisebb hányadában érzékelhető. A kötetben felvonultatott művek nagy része, ahogy próbáltam a fentiekben is demonstrálni, mind irodalmi kódjaiban, mind hagyományrendszerében, megszólalásmódjában aligha egyeztethető össze azzal a mai nézőpontból kikövetkeztetett kulturális kódrendszerrel, mely Kölcseyt meghatározhatta. Az tagadhatatlan, hogy Kölcsey Ferenc munkássága része a magyar kulturális emlékezetnek, azonban egyáltalán nem meggyőző, hogy például Nagy Gergely László **godspeedyou14** című szövege, amely a számítógépes chatnyelvvel operál, magán viselne bármiféle utalásrendszert a Hymnus szerzőjét, vagy akár a régiót illetően, melyet az antológia szerkesztői elvileg szem előtt tartottak, amikor a szövegeket összeválogatták.