transA honi olvasók nagy része akkor ismerte Colum McCann nevét, amikor a Hadd forogjon a nagyvilág című regény két évvel ezelőtt megjelent magyar nyelven. A könyv 2009-ben elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, ez pedig az Írországból az Egyesült Államokba vándorolt író számára meghozta a nemzetközi hírnevet is. Az ír-amerikai kapcsolatok és a kivándorlás által nyitott kontextusokkal lép párbeszédbe az új, TransAtlantic című elbeszélése is, melyben még szorosabban fonódik össze amerikai és ír történelem. Míg a Hadd forogjon a nagyvilág egyetlen valós történelmi esemény köré szerveződik – Philippe Petit 1974-es kötéltánca a World Trade Center újonnan átadott ikertornyai között –, és innen látunk rá a vele azonos időben zajló egyéb történésekre, ami sokszorosan összekapcsolt hálózatot teremt a különböző családtörténetek között;  addig az új könyv ezt a szinkronicitást diakróniára cseréli, vagyis időben nagyobb távolságot átfogó keretben kérdez rá az egyéni sors és a történelem mibenlétére. – Bihary Gábor kritikája Colum McCann, TransAtlantic című regényéről (ford. Mesterházi Mónika, Budapest, Magvető, 2015.)*

A szereplői perspektívákat váltogató elbeszéléstechnika szintén ismerős lehet a korábbi opuszból, ebből a szempontból a TransAtlantic struktúrája már-már túlzó akkurátusságot mutat. Az első szakasz három különböző hőstettről tudósít, melyeknek férfiak a főszereplői; a második szakasz egy női családregény, anyák és lányaik útját követjük végig a 19. század végétől az olvasó jelenéig; a harmadikban a család utolsó tagjának én-elbeszélése olvasható. A szöveg egyik erénye, hogy olyan valós eseményeket helyez a fikció terébe, amelyeket az átlag magyar olvasó nem feltétlenül ismer. Az első fejezetben szembesülünk azzal, hogy az Atlanti-óceánt megállás nélkül először John Alcock és Arthur Brown repülte át az I. világháború után, egy átalakított bombázóval (Charles Lindbergh, akiről talán többen hallottunk, ugyanezt a tettet évekkel később, de egyedül hajtotta végre). A 19. századi abolicionista mozgalom egyik szószólójáról, a fogságból szabadult, politikai karriert magáénak mondható Frederick Douglass-ről és írországi útjáról szintén kevesebb információval rendelkezhetünk. Ehhez hasonló Írország történelméhez való viszonyunk, a könyv bizonyos utalásainak megértéséhez szükséges némi kutatás, utánakeresés, és ez alól nem jelent kivételt, ha a jelenünkhöz közeli eseményekről van szó, mint az észak-ír béketárgyalásokról a kilencvenes évek végén. A kötet viszont az általa megteremtett olvasói elvárásoknak kevésbé képes megfelelni, ugyanis nem egészíti ki, nem árnyalja kellő mértékben történelmi ismereteinket, vagy Írországról, az amerikai polgárháborúról bennünk élő sztereotípiákat, hanem gyakran találkozunk kevésbé elbonyolított, klisés megoldásokkal, amelyek miatt joggal érheti kritika a könyvet. Például a George Mitchell szenátor szempontjából láttatott béketárgyalások során folyton annak a bántóan közhelyes mondatnak az igazolását kapjuk, hogy a politikus is csak ember, aki feleségével és kisgyermekükkel szeretne együtt lenni, nem pedig a kimerítő diplomáciai csatározások lövészárkaiban küzdeni. Ezek a megoldások már csak azért is sajnálatosak, mert a könyv végén hosszú névsor áll a köszönetnyilvánításban, amellyel nem arányos a szöveg eruditív ereje.

Erre a jelenségre a regény felkínál egy magyarázatot, hiszen érthetnénk úgy, hogy a tudásunk bővítése helyett épp ennek az elvárásnak az elégtelenségét állítaná, pontosabban tagadná a történelem nagyelbeszélésként értelmezését. Ezt az interpretációt igazolja, hogy a karakterek motivációi nem merülnek ki a politikai valamint a nyilvános szférához tartozó tetteikben, ahogy ezt az említett szenátori tevékenységet feldolgozó fejezet mutatja, sokszor jelentéktelennek tűnnek az egyéb, privát eseményekhez képest. Érdemes megvizsgálni, hogyan közvetítik az újságok a híreket, a nyomtatott sajtótermékekre ugyanis a fontos, „történelmi” pillanatok hordozói, szinte kanonikus szereppel bírnak. A szenátor bevett fordulatokat és szentenciákat használ a nyilatkozatában: „De ne áltassuk magunkat, hogy vége. És azzal se áltassuk magunkat, hogy csak most kezdődött. Nem elvárás volt, nem. Meggyőződés volt. Ezt az anyák nemzedékei fogják megérteni. Én ezt egyáltalán nem érzem szentimentálisnak, nem, egyáltalán nem. Cinikusnak lenni könnyű. Az optimista a cinikus bátrabb változata.” (159.) Az átrepülésről tudósítók semmit nem bíznak a véletlenre: „Tizenöt óra telt el. Alcock és Brown vagy Írországhoz közelít már, vagy rég meghaltak, a vágy áldozatai lettek. A riporterek belefognak az első bekezdésbe, kétféle stílusban is megírják, elégikusan és ünnepélyesen: Ma, a világok nagy összekapcsolódásakorMa, a nagy hősök gyászolása napján” (40. kiemelés az eredetiben). A publikus, széles tömegeket tájékoztató cikkek diskurzusként lepleződnek le, ami retorikai-műfaji kérdéssé konvertálja a történelmet, és ez nagynarratíva nimbuszának repedezését mutatja fel a hőstettek elbeszélésében.

Az igazi ellenpéldát a négygenerációs női családregény jelenti, amelyben inkább a személyes sors, egyfajta a mikrotörténeti perspektíva lesz meghatározó. A nők „történelme” a szöveg végére legalább annyira fontosnak tűnik, mint a férfiaké, és ez az átvezetés a regény egyik poétikai erénye. A nők ugyanis kezdetben mellékalakok a hőstettek árnyékában, jelentéktelen helyzetük és sorsuk később felértékelődik, a történelem fogalma pedig az általuk bejárt úttal válik azonossá. Szimbolikusan viszi színre ezt annak a levélnek a históriája, melyet még Alcock-ék hoztak át az óceánon egyéb küldeményekkel együtt, de amely aztán sosem ért célba. 2011-ben, amikor az utolsó fejezet zajlik, a levél már történeti dokumentumnak minősül, a kibontására vállalkozó utolsó leszármazott, Hannah azonban hiába remél pénzt az eladásából, a kézirat csupán egy köszönetnyilvánítást tartalmaz annak az ír hölgynek címezve, akinek segítségével Amerikába hajózott a család őse, Lily. A levél tartalma némi csalódást kelthet a befogadóban, a történelemmel kapcsolatos narratív struktúrák közötti választást viszont egyértelművé teszi, még ha kissé mesterkélt módon is. Némileg leegyszerűsítő az a szándékoltság, amelyben a kétféle történelemfelfogás nemi indexet kap, és megerősít bizonyos oppozíciókat (és mögéjük rejtett értékhierarchiát), melyben a nő a magán-, a férfi a nyilvános térrel azonosulna. A férfiak privát énjének megismerése azonban ezzel ellentétes szándékot jelöl, mintha a szöveg lebegtetné mindkét értelmezést, felveti, látszólag igazolja, de nem foglal állást a kérdésben, amiben nem esztétikai potenciált, hanem kissé zavaró eldöntetlenséget fedezhetünk fel, amely véleményem szerint nem fokozza, hanem inkább csorbítja az élményt.

Ahogyan halad előre a cselekmény, és egyre szorosabbá válnak a szereplők közötti kapcsolatok, arra késztetve az olvasót, hogy „visszafelé” is elkezdje olvasni a könyvet, a történelem mibenlétére adott válasz a különbségek hangsúlyozása helyett inkább egy közös antropológiai sorsban jelölődik ki, minden szereplő megtapasztalja ugyanis az elmúlást, a gyászt, a magányt. A fejezetek csupán egy-egy kiragadott, rövid időmetszetről nyújtanak képet, a jelent az idő előrehaladása folyton relativizálja, ami néhol az elért eredményeket is érvényteleníti. Erre a sablonra többször utal a motívumokban gazdag szövésű textus, hiszen Brown évekkel később alkoholproblémákkal küzd, akit nem tartott meg a kortársi emlékezet sem; a 19. század végén még jövedelmező jégvermelés évtizedek múlva meghaladottá válik a hűtőszekrények megjelenésével. A nők leányból anyává válnak, az egyik fejezetben még fiatalok, a másikban már idősek, közös sorsuk a lassú elmagányosodás, ha férjhez is mentek, később vagy elváltak, vagy özvegyek lettek. A szöveget keretbe foglalja két haláleset, ugyanis Lily, a családtörténet kiindulópontja, az ősanya elveszíti első házasságából született fiát az amerikai polgárháborúban, csakúgy, mint a családfa utolsó ága, Hannah is: Tomast ír partizánok lövik le a hetvenes években.

Érdemes kitérni a cím magyarázatára. Az atlanti átkelés a szöveg egyik szervezőelve, és ebből a szempontból is polarizált a szerkezet. A férfiak Amerikából érkeznek Írországba, a repülőút tekinthető egyfajta visszafelé eljátszott kolonizálásnak, meghódításnak, hiszen az Újvilágból repülnek az anyaországba (!). Frederick Douglass az egyenlőség eszméjét hozza, a szenátor pedig a békét, csupa elvont értéket. Lily épp Douglass hatására vándorol ki Amerikába, maga mögött hagyva a cselédséget, az unokája, Lottie azonban Írországban telepedik le, mely az otthon, az anya, a bensőségesség metaforájává válik. Ezek a megfeleltetések túl nyíltak, egyértelműek, ezért kevésbé képes beszélni a hazához fűződő viszonyról, honvágyról és kulturális különbségekről, pedig a szándék ismét tetten érhető. Ugyanez mondható el a regény posztkolonialista szempontú megközelítéséről. Douglass idegensége nem törlődik el Európában, de nem érik komolyabb atrocitások, amit kissé idillinek gondolhatunk. Karrierje, tevékenysége a teljes asszimilációra tett kísérlet: O’Connell, az ír szónok fekete O’Connellnek nevezi; a kulturálisan saját jegyek meg sem jelennek a szövegben, már eleve egy képzett, az etikett minden apró mozzanatát jól ismerő polgárként látjuk. Az utolsó fejezetben egy kenyai származású Douglass-szekértő, Manyaki becsüli meg a levél értékét; ő már a globalizált világ tagja, aki ír nőt vesz feleségül, és szabadon mozog a kultúrák között. A zárlatban a Manyaki–család beköltözik Hannah tengerparti villájába, ők lesznek Írország immár multikulturális történetének folytatói.

McCann tagadhatatlanul jó író a szó technikai értelmében, a súlypontok áthelyezése, férfi és női történetek közötti váltás a regény egyik üdítő megoldása. Az erőteljes lírai nyelv és a különböző narratív szerkezetek vegyítése, a szabad függő beszéd alkalmazása, a perspektívaváltások William Faulkner vagy Virginia Woolf művészetével mutatnak hasonlóságot. A regény említett hibáit, mint a sekélyes és giccses szerkezeteket mindez nem képes mindenhol ellensúlyozni. A szöveg olvasása ezzel együtt is kellemes időtöltés, hatását viszont nem az intellektuális kihívásai tartogatják.

*A regény értelmezését jelentékeny módon segítették, kiegészítették az Alföld Stúdió tagjai, akiknek a szöveg közös tárgyalásakor elhangzott hozzászólásait itt köszönöm meg.