bptrKovács Emese beszámolója a Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztiválról, amely 2015. október 15-19. között zajlott Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében, gasztronómia és irodalom kapcsolatának tárgyában.

A túlélés egyik legalapvetőbb receptje, hogy enni kell. Ezt már őseink is tudták, hiszen az első ábrázolások is e tevékenységhez kapcsolódnak a vadászatot megjelenítő barlangrajzokkal. Nemcsak a képek, hanem a nyelvi alkotások is régtől őrzik az evés rítusát, egészen a homéroszi eposzok közösségi hagyományokat, a közösségi emlékezetet továbbörökítő lakomajeleneteitől a prousti személyes emlékezés madeleine-süteményéig.

A művészetek mellett a tudományos diskurzusban ugyancsak erőteljesen jelen van az étkezés témája. Gondoljunk csak Norbert Elias munkájára, aki a civilizációs jelenségek alakulástörténetet a test és a hozzáköthető szomatikus folyamatok – beleértve a táplálkozást és emésztést – egyre erőteljesebb kontrolljaként írta le. Az Európában kialakuló elitkultúrának az ellenpontjaként tárgyalta Bahtyin a Rabelais-művek kapcsán a karneváli-népi kultúrát, melynek a mulatozás, a féktelen evés-ivás a szerves része. Az elitkultúrával szemben, mely a szellem előtérbe helyezésével a test elnyomására törekedett, a népi felszabadította azt, a táplálkozást mint a befogadás és eltávozás, azaz a születés és halál életet jelképező örök körforgásaként tisztelte.

Többek között ezeket a témákat járta körül a Petőfi Irodalmi Múzeum által nyolcadik alkalommal megrendezett Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi és Társművészeti Fesztivál. A rendezvénysorozat minden évben egy választott téma köré szerveződve ismerteti meg az irodalom és más művészeti, illetve tudományterületek viszonyait a közönséggel. Idén a gasztronómia “került terítékre”, amelynek tárgyában beszélgetések, felolvasások, filmvetítések, szervezett séták, gyerekprogramok és természetesen főzés és ételosztás elégítette ki az érdeklődők (tudás)éhségét.

Már a nyitó programok egyike is érzékeltette azt, később a több eseményen is kibontakozó gondolatot, mely szerint az evés a fiziológiai szükségleten túlmutatva mély kulturális-szociális tartalommal rendelkezik az emberi életben. A „Végy tíz deka irodalmat!” a társadalmi felelősségvállalás jegyében kortárs írók gasztronómiai tárgyú írásait bocsátotta kalapács alá, hogy a befolyt összegből a Heti betevőt támogassa. Ehhez a kezdeményezéshez több eseménnyel is kapcsolódott a rendezvény, hiszen a programok alatt készült egytálételekből gyűjtött bevételt szintén erre a célra fordították. A vasárnapi ételosztáson pedig Háy János, Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László szavalt és énekelt repetaként.

A társadalmi jelenségek oldaláról közelítették meg az evés témakörét a „Gasztroszájensz” résztvevő is, Benyovszky Krisztián irodalomtörténész, Forgács Attila szociálpszichológus és Kapitány Gábor szociológus, akikkel Bedecs László beszélgetett. Az elhangzottakból kiderült, hogy az evés társadalmi jelentősége egészen az emberiség őstörténetében gyökerezik, merthogy a mai társadalmaink pontosan a földművelés, azaz az élelmezési szokások megváltozása miatt letelepedő közösségekből nőttek ki. A letelepedéssel kialakult egyfajta állandóság, mely a közösségek szintjén a hagyományok, a kultúra megéréséhez vezetett. A közösen megtermelt javak közös elfogyasztása, az együtt evés-ivás pedig éppen a közösséghez való tartozás megtestesítője. Azáltal, hogy a táplálék a részünkké válik, mi úgy válunk a közösség részévé. Gondoljunk csak az olyan jelentős közösségi eseményekre, mint az esküvő vagy a halotti tor, melyeknek szerves része az evés. De nemcsak a közösség, hanem az egyén szempontjából is fontos jelenségről van szó. Már a magzati korban megfigyelhető ugyanis a szájingerlés, ami táplálkozási funkciókhoz nem kapcsolódik, így feltételezhetően érzelmi jelentősége van a magzat számára. Ezt bizonyítják az olyan megfigyelések, mint például a focimeccsek közbeni étel- és italfogyasztás, melyek mértéke a gólok alatt növekszik. Vagyis akkor, amikor valamilyen fokozott érzelmi állapot áll elő, vagy a pozitív hatás fokozására, vagy a negatív csökkentésére szolgál ez a fajta szájingerlési módszer – tudtuk meg Forgács Attilától. Látjuk tehát, hogy mennyire mélyen gyökerezik lényünkben és milyen sok szinten nyomot hagy életünkben az étel. Éppen ezért a nyomok olvasásának lehetőségére hívta fel figyelmünket Benyovszky Krisztián, rávilágítva, hogy a jelolvasás tudománya, a szemiotika az irodalom talaján bőségesen talál erre lehetőséget, példaként említve Móricz vagy Krúdy írásait. Benyovszky továbbá arra is rámutatott, hogy a testdiskurzus megerősödése jelentősen befolyásolta a témával kapcsolatos érdeklődést. Ez pedig nemcsak a tudományos szférára érvényes, hanem a mindennapjainkra éppúgy. Ahogy azt Forgács Attila megosztotta velünk, a leglátogatottabb internetes oldal bizony Norbi update oldala, amely még a jelenlegi miniszterelnökét is jócskán megelőzi. Az elfogyasztás és a lefogyasztás együttes parancsának paradoxonával szembesülünk minden nap – mondta a pszichológus. Így egyszerre pozitív és negatív színben tűnik fel ugyanaz a jelenség, de mindenképpen kultúránk meghatározójaként.  

bptr

A kettőségset felszínre hozva zajlott a „KOMAtál” beszélgetése is, melyen Robert Maklowicz író, történész, gasztrokritikus, Viktor Faktor, a Traditional Czech Cuisine című könyv szerzője és Erik Šimšík költő vettek részt Horváth Csaba vezetésével. A beszélgetők egyetértettek, hogy a közép-európai térség a monarchia örököseként sok gyökérből és közös hatásokból táplálkozik, és ennek jelentős összetevője a gasztronómia. A szomszédos népek asztalán különféle névvel tálalt, de hasonlóan elkészített fogásokkal találkozhatunk, mert az egyes ételek akár pont, hogy német közvetítéssel jutottak el a térség régióiba. A globális hatás pedig manapság is érezhető, ahogy pizzát vagy gyrost Budapesten, Pozsonyban, Prágában vagy Varsóban is bármikor ehetünk. Ez a fajta gasztronómiai nyitottság egyúttal a regionális konyhák reneszánszát is magával hozza, és ahogy Robert Maklowicz rámutatott, éppen mások konyhájával összehasonlítva szűrhető ki a saját (íz)világ. Az íz, amely a közösség íze, mert az étel elkészítése és elfogyasztása összetett folyamat, érintve a közösség életének számtalan területét, vagyis egyúttal magába szívja mindazok jellemzőit.

Ezeket a jellegzetességeket ízlelgethetjük egy-egy irodalmi szakácskönyvet olvasva, például Dumas Konyhaszótárát. Szederkényi Olgától, a mű magyar fordítójától megtudtuk ugyanis, hogy Dumas ebben a munkájában a gasztronómia történetébe hív minket utazásra, amihez saját, az egész világot behálózó utazásai szolgáltak alapul. A szerző nem pusztán recepteket kínál, hanem saját élményanyagát és kulturális tapasztalatait az ételek világán keresztül. Tanulságos belegondolni, hogy akár egy ló is konyhai eszközzé válhat, ha Dumas-hoz hasonlóan mindennap friss vajjal szeretnénk elkészíteni a vacsoránkat. Ehhez csak egy üveg tejre, egy lóra és egy hosszabb lovaglásra van ugyanis szükségünk. A kultúrtörténeti különlegességek mellett az általános karakterek is kirajzolódnak: a franciák természetesen a magabiztosságot könyvelhetik el gasztronómiai sikerük receptjének (is). Segal Viktor szerint ebben egészen biztosan nem főzzük le a franciákat, de talán még sincs minden veszve. Fehér Béla példái meggyőzőek voltak, hogy nyelvünk e terén is segítségünkre siet, hiszen Ignotus álnéven, Emma asszonyként kiadott gyűjteménye vagy Magyar Elek a Pesti Hírlap hasábjain vezetett egyre bővülő gasztronómia rovata Dumas művéhez hasonlóan kultúrtörténeti jelentőségűek. Merthogy az említett írások összetételüket nézve főként olyan olvasói levek, amelyek recepteket kisebb mértékben tartalmaznak, ám a korabeli kulináris és kulturális életből annál többet.

Nemzeti sajátosságokat ismerhettünk meg Yan Ge és Rubin Eszter írónőkkel közös beszélgetésből is. Yan Getől megtudhattuk, hogy a kínai emberekhez is a hasukon keresztül vezet az út. A találkozók vagy a családi események mindig evéssel párosulnak Kínában – szögezte le az írónő. Rubin Eszter hasonló gondolatokat osztott meg a zsidósággal kapcsolatban, akik létüket kötik az étkezéshez, ahogyan a nép többszöri megmenekülését ünneplő eseményekkor készítik hagyományos ételeiket. Az írónők műveikben is visszaadnak a karakterjegyekből. Yan Ge Szecsuáni csípősének főszereplője egy olyan babkonzervgyáros férfi, aki az írónő elmondása szerint apja generációjának tipikus alakja. Azok közül a férfiak közül való, akik még megtapasztalták a nélkülözést, és talán éppen ezért túlzottan is sikeréhesek, és ennek az éhségnek a kielégítése sokszor szinte már nevetségessé teszi őket a fiatalabb generáció szemében. Ezt az általános jelenséget, az idősebb generációt próbálta megérteni Yan Ge az írás által is, ezzel egyben személyessé is téve a történetet. Rubin Eszter pedig arról számolt be, hogyan nyitott utat a zsidó identitáshoz a művében is megjelenő ételek elkészítése. A személyes szál az elvesztett gyermek traumájának feldolgozásával szövődik bele a Barheszbe, és pontosan e címadó étel „életre keltésének” rítusával.

bptr

Ugyancsak az ételnek, írásnak és identitásnak kapcsolata került terítékre Mark Crick a Kafka levese és Bogusław Deptuła az Irodalom és konyha esszékötet szerzőinek beszélgetésében. A művek az irodalom nagyjaihoz társítanak egy-egy ételt, receptet, és hogy hogyan, arról Horváth Csaba kérdezte a szerzőket. A válaszok alapján a recept egyszerűnek tűnik, lévén, hogy az irodalmi művek az írói identitás alapanyagai, melyekből könnyen kifőzhető az író íz(le)lésének megfelelő étel. Így lehet, hogy a létezés sivárságát megörökítő Kafkának egy puritán miso leves juthatott csak. De valószínűleg még ezzel is jobban járt, mint az angolok általában az asztalukon mindennapos krumplival. Crick szerint ugyanis Istennek rejtélyesen a teremtés minden napján krumplit kellett, hogy teremtsen, hogy a hatodik napon megteremtse az embert ennek a töménytelen mennyiségnek az elfogyasztására. Ez persze inkább az író gyerekkori gasztronómiai élménye nyomán született magyarázat, semmint komoly teológiai megalapozottságú fejtegetés volt csupán. Abban azonban egyetértettek a beszélgetők, hogy a főzés, a teremtés egyfajta szentségeként felemeli az embert, olyan tevékenység, amely szerves összetevője emberségünknek.

Azért, hogy ne csak együnk, hanem igyunk is, a kávéházak világába is elkalauzoltak minket a fesztivál szervezői. A Hadik Kávéházban Klaudia Blasl, író, újságíró, Saly Noémi, irodalom- és helytörténész, Péter Judit, a Kisüzem képviseletében és Wilhelm Droste, német irodalomtörténész beszélgettek régről és máról. Az összehasonlításban egyértelművé vált a kávéházak közösségszervező ereje legyen szó a 100 évvel ezelőtti híres New York Kávéházról vagy a manapság népszerű Kisüzemről. Mint megtudtuk, nem érdemes rossz szemmel nézni a laptopon internetet böngésző vendégekre sem, merthogy elődeink a kávéházakban fellelhető számos újságot bújták hasonló lázzal. Rákacsintani a másikra pedig mindkettő mögül lehet és érdemes is, hogy a jó kávé mellett egy jó beszélgetésre is sort keríthessen az ember, ahogy az a kávéházban szokás.

Mindezek mellett pedig megízlelhettük a legfrissebb magyar, osztrák, angol, kínai, szlovák, cseh és lengyel kortárs irodalom savát-borsát. A kulináris költészetet Szegő János vezetésével Bajtai András, Bíró Zsófia, Klaudia Blasl, Mark Crick, Csobánka Zsuzsa, Darvasi László, Yan Ge, Horváth Viktor, Karafiáth Orsolya, Kőrösi Zoltán, Silvester Lavrík, Erik Šimšík, Tallér Edina, Vécsei Rita Andrea és a PIM Visegrádi Írói Rezidens Programjának résztvevői: Marie Iljašenko, Kuba Wojtaszczyk, Norbert György és Varró Dániel tálalták.

Összefoglalva a négy nap eseményeit elmondhatjuk, hogy egy igazán gazdag és színvonalas konya-nyelvi leckével gyarapodott mindenki, aki ellátogatott a Budapest Transzfer Fesztiválra. Reméljük, hogy jövőre is hasonló élményekben lesz részünk!

A fotók az esemény facebook-oldaláról származnak