A vers eszenciája a versen belül fellelhető, egymást – ha nem is közvetlenül – követő szavakból kivonatolható-e? Egy festmény láttán mi van előbb: az aforizmaszerű kijelentés vagy a látvány leírása, értelmezése, interpretálása? Lehet-e más a művész ambíciója – Pilinszky Jánossal szólva –, mint „tényektől eljutni a valóságig”? Mert mik is azok a tények? Wittgenstein szerint összességük maga a világ, amelynek „logikai képe a gondolat”. Rajta keresztül juthatunk el a valóságig? A művész valóságáig? Handó Péter kritikája Papp-Für János: minden után – művészeti kórtanok című kötetéről (Bp., Magyar Napló, 2014)

papp_fur_janos_minden_utanNagy ívű vállalkozást sejtet Papp-Für János képzőművészeti életművek összegzéseként megfogalmazott kötetének már a címe is – minden után – , hiszen teljességet, az emberre vonatkoztatottan egyéni életúton túli állapotot sejtet, akár a Chagall-interpretáció (31.). Ezt erősíti tovább a művészeti kórtanok alcím, amely egyfelől betegségre, másfelől annak diagnosztizálására utal. Előkerül tán a szike? Talán a művészet boncolási jegyzőkönyveivel van dolgunk?

Felütve a könyvet, de még nem olvasva, szembeötlő, hogy a páros oldalon térben szétszórt dőlt betűs szavak, a páratlanon verstestek láthatók. Az előbbiek a tények, az utóbbiak a valóságok? Vagy fordítva? Mindenesetre az előbbiek az utóbbiak részei. Benne vannak, akár az emberben a csontok. Vázak? Bordák? A maguk csupaszságában megjelenve „hústalanok”, mégis tartópillérekként funkcionálnak. Vagy inkább a megértés kulcsai? Az válik megkerülhetetlen kérdéssé: egy művész miért akar eljutni a tényektől a valóságig? Amennyiben célja van vele, nem a szembesítés-e az? Az olvasó szembesítése?

Amikor egy festményt nézünk, önmagunkba is nézünk. Előtte állunk, de benne is. A jó mű tagadhatatlanul olyan, akár egy tükör, belevonódik a befogadói tekintet, beköszönt az a fajta csend, amelyben az ember csak Istennel és önmagával társalog. Éppen ezért Papp-Für János nem ok nélkül teszi a kötet kezdő, középső és záró motívumává a tükröt. Ezzel is jelzi, többre törekszik, mint puszta képzőművészeti alkotások közötti barangolásra. Talán rá akar világítani a világ festőművészek által ábrázolt betegségtüneteire?

Ha végigkövetjük a tükör egyes előfordulásait, akkor az alábbiakkal találkozunk: a verstestekben először „betört tükör / a tekintet” (7.), aztán „Nárcisszusz átesik a tükrön” (33.), majd „minden falra felakasztja súlyos tükreit” (41.) és végül „leakasztották / a legutolsó tükröket is” (77.) kötetzáró kijelentés szerepel. Vagyis az önszemlélődés művelete ezen a ponton, akár maga az olvasás, befejeződött. Az is megfigyelhető, hogy az első és a második előfordulásnál a tükör része a bal oldali verseszenciának. E téren először az elmélyülés alapját teremti meg: „éles / tükör / a csend” (6.). Éles, következésképp önsebet ejtő, azaz félelmetes. Mégis ez az egyetlen, ami „botrányosan hiteles” (7.) lehet. Másodszor a csend tapasztalatát írja le: „a tükrön / valami /// árvaságot / figyel” (32.). A tükörbe mindig magányosan nézünk, kollektíven soha. Amit látunk, „feketébb a feketénél” (33.). Ettől felhangzik a „zárójelbe szorított sikoly” (33.). Harmadszor a tükör a falra kerül, mert így „biztosan nem szabadulhat ki / a tekintet” (41.). Az a tekintet, amely a kezdőversben tükörhöz hasonlatos, majd magába ránt. Legvégül bekövetkezik a szembesülés, fölszámolódik a tükörszerep, ellenben hátramarad a felismerés: „az összes / kosz               kimoshatatlan / így / de                  tisztán // kapaszkodunk” (76.). Vagyis mégiscsak valamiféle megtisztulást eredményez a képek látványa, azaz a tükröződés, a csendes elmélyülés révén.

A kötet struktúrája erős átgondoltságról vall. Mintha magában a tárlatjárásban, az abba való be- és kilépésben, az egyes súlypontok elhelyezésében semmi esetlegességet nem tűrne el a szerző. A középpont kifejezés például a könyv tengelyében, a 38., 39. oldalon fordul elő – szűkebb és tágabb értelemben is hasonlót mondva: „a keret / szorít a                  középpont felé” (38.) és „a keret részeket / őriz, vagy inkább szorít a bonthatatlan középpont felé” (39.). A keret az, ami összetart, ami a középpontot egyértelművé teszi, azt, ami a tényekből összeáll, mint valóság.

Hamvas Béla írja egy helyen: számára csak az a kép fontos, amelyik meditációs objektummá tud válni. Akár meditálónak szóló felszólítás is lehetne a „középpontban” olvasható „vedd fel legkisebb / kiterjedésedet” (39.). Azt, teszem hozzá, amelyben Istennel, a valósággal egylényegű lehetsz, mert csak itt kerülhet a helyére – a „falra” (41.) – a tükör. Ezen a ponton megfordul a művelet, és maszkot választ az ember, hogy biztonságban tudhassa magát, illetve lassan „fölveszi” eredeti méretét, hogy visszaléphessen az életbe, a tükör nélküli világba, melyben „csak álarcot hordva tud a másikra hasonlítani” (77.); a könyv szintjén pedig befejezze annak olvasását.

Papp-Für János versei, verskivonatai különös tárlatra invitálnak. Olyanra, ahol a képek meditációs objektumok, a szavak pedig jelzőbóják. Segítségükkel befelé és kifelé tartva is tudhatjuk, milyen mélységekben járunk. És a tények valósággá konvertálása révén megtisztulhatunk.