Kedves néném!

Búcsúzásom ugyan nem sikerült barátságunkhoz méltónak, de ki szeret könnyek között megbújni valaki karjaiban, mikor tudja, ez nem a gyengeség ideje. Tudod, azt gondoltam, könnyebb így elhagynom a piciny várost, ami csak emlékek helyét és álommentes napok sorozatát jelentett számomra az utóbbi időben. Régi, mosolygós barátját kezdte fojtogatni az egy helyben topogás, a múltba való állandó kapaszkodás és legfőbbként a remény, hogy a régi kedves mégis hőssé válik egy új történetben. Szeretnem otthon könnyebb volt, mint felejtenem. Néném védelmező kezei alatt nyugalmat kaptam, de újjászületést: sem a biztonság, sem pedig a játék nem adott. Emlékszik, mikor Velence utcáin némi csínytevésünk közepette, teli torokból énekeltük különböző szerelmek dalait? Akkor tudtam már, ez nem egy olyan barátság kezdete lesz, ami szépelgéssel letudja a szükséges fejbekólintások mivoltát. Azonban egy rossz időzítés végeláthatatlan tehetetlenséget szülhet, miközben állunk egymással szemben és azt érezzük, elfogyott minden mondanivalónk a másik számára. Rúgni néha könnyebb, mint kivárni, hogy valamelyikünk megtalálja az első szót széttörni a csendet. Fölösleges hosszú litániába kezdenem a múlttal kapcsolatban, inkább néhány pillanatot osztanék meg: első bátortalan lépéseimről új városomban.

1

Utazásom első pillanata teljes kaotikusságban kezdődött. Mivel véletlenül sem szerettem volna, hogy meggondoljam magam: felszállok-e avagy inkább visszakullogok kis kuckómban, így egyedül vágtam neki a reggeli rohanásnak. Az időből megint kiszaladtam és ezzel együtt a fejemben sem maradt meg minden, amit még az utolsó percekben meg kellett volna tennem. Egy aprócska fémdarabbal lettem kevesebb, amit ugyan sajnálok, de lehet épp elég ideig volt hű társam. Utam meglepően könnyen vészeltem át, bár ujjaim gyakran szememhez kaptam. Az állomáson kedves Barátosném fogadott, így minden lehetséges félelem, ami bennem keringett a felejtés homályába veszett. Új lakhelyem egy kisváros, tele mosolygós és nyugodt emberekkel. A környék, ahol lakunk, olyan, akárcsak egy otthoni kis falu. Az elején furcsa volt megszoknom, de egyre inkább átveszem az itteni szokásokat, beleértve az egész arcomat betöltő mosolyt is. Az első napokban kicsit nehézkesen ment megbirkóznom néhány helyzettel, de néhány nap elteltével magam is meglepődtem, mennyire sikerült beillesztenem magam, ebbe az új lehetőségbe. Lakásunkat heten osztjuk meg egymással, máris hattal többen vagyunk, mint amihez hozzászoktam. Maga a város csodálatos. Egy mesei ékszerdoboz, a maga több száz éves történelmével és világszerte ismert katedrálisával. Barátosnémmal egyik este elkóboroltunk a macskaköveken és véletlen utunk a sötét kerengőbe vezetett. Mondanom sem kell, hogy néhány kísértet történet kedves lányregénynek tűnt abban a pillanatban, mikor tudatosult bennünk, hogy eltévedtünk. Néhány hangfoszlány azonban megnyugtatott minket és követtük a hang irányát, ahol szintén kíváncsi tekintetek keresték a kivezető utat. Még mielőtt felbukkantak volna a szellemek vagy inkább egy őr, azelőtt nehezen (ugyan némi pókhálót magunkra véve) hagytuk ott a helyet. A felfedezést áttettük egy világosabb órában történő látogatásra. Azóta már sikerült becsempésznem magam a katedrális könyvtárába, ahol levegőt venni is elfeledtem. Az az illat, ami megcsapott, Nénémet is elvarázsolta volna egy kis időutazásra. A környék szerencsére gazdag kastélyokban és várakban, így időnként majd sikerül ismeretlen történetekben találnom magam újra.

Addig is üdvözlöm, Néném!

A volt egyszer: Szofija

2