Kedves művészbolond Barátom!

A hétvégén megint sikerült eljutnom a tengerhez. Lassan kezdem érteni, miért imádta annyira Hemingway a kis halászvárosokat. Van valami kettőség, ahogy hatalmas szelek közepén is kihajóznak ezek az emberek, dacolva mindennel, hogy megéljenek. Meg ott van vasárnaponként a hatalmas tömeg, ami ellepi a partjaikat. Gyerekek szaladgálnak és beszélnek még az apró halakhoz, amik közül lassan valamelyik ebédjükké válik. Egyik kísérőm ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp a parton kell ennünk, ha valamelyikünk tengeri herkentyűt szeretne, hisz itt valószínűleg órákkal ezelőtt fogták ki és így az íze meglepően más lesz, mint az otthoninak. A jeges szél azonban hamar elkergetett minket onnan és a kis város közepén lévő galériában mentünk, ahogy eredetileg is szerettem volna. Ha látná, milyen barátságos helyet hoztak létre, csak úgy a semmiből, kizárólag adományokból. Teljes szabadság és végeláthatatlan lehetőség lengi körbe az egész teret. Egy nagyobb teremben C.A. Grant La Vie Quotidienne című kiállítása volt látható, ami teljes meglepetéssel ért minket, hiszen mi elvileg egy másik alkotó portréképeire voltunk kíváncsiak.

dream on

Carie Grant: Dream on (http://www.cariegrant.co.uk/index.html)

A teljes eklektika volt jellemző a teremre. Az elején nem is voltam benne biztos, hogy öt percnél több időt töltök-e itt. Akril, olaj és fotóprintek sorozata egymás után, egy portré mellette egy strandon készült árnyékfotó. Aztán némi antikvitás keveredése a mai hétköznapokkal, végül ismerősök portréi. Elmosódott arcok, kitakart szemek és ajkak, amik mindig lefelé görbülnek. A Dream on, egy önportré, ahol hatalmas kalap alá rejti fél arcát Grant, miközben a középpontban összeszorított ajkai uralkodnak. Mellette egy strandfotó, amire persze egyik kísérőm máris rávágta, hogy ilyeneket ő is szokott csinálni, ha épp a tűző nap sötét árnyékot rajzol neki. Mirónak is sokan képzelik magukat, főleg óvodában, de aztán mégis csak egy Miró lett az, aki – mondtam neki. De be kell valljam, Grant fotói valóban gyengébbek, mint festményei. A Knossos Bill Ring and Acrobats kép előtt azonban sokáig időztem. Az akrobaták főként a műugrás néhány pózában tűntek fel a vászon különböző szegletében. Engem főleg ez izgatott, nem is a bika, majd egyik kísérőm megkérdezte, hogy miért csak a bikának van árnyéka. Az inkább pocsolyának tűnő tóban valóban csak egy árnyék volt, az akrobaták pedig árnyék nélkül lebegtek a képen. Rögtönzésbe kezdtem, majd sikerült magamnak is egy lehetséges alternatívát adnom, és hirtelen ez vált a legkedvesebb képpé a teremből. A mondát ismeri Knosszos-szigetéről, Barátom, így lassan maga előtt is megjelenhet, mire gondolok. Ezek a műugrók és akrobaták hasonló mód kockáztatják életüket, mint azok, akik bemerészkedtek a labirintusba. Ők olyan hétköznapi emberek voltak, mint manapság ezek a csodalények, akik legyőznek minden fizikai törvényt. Annyin múlik az életük, mint azoknak, akik beléptek a kapun a bikával szembenézni. Platón számára ők nem is léteznek, hisz csak a bika léte biztosított, az övéké nem.

Néhány absztrakt akril után jöttek a női modelleket ábrázoló képek. Különös kapcsolat volt a Young woman of St. Kitts és a Young woman seated at window között. Utóbbin egy gyenge női arc fordítja el fejét, miközben a másikon lévő erőt sugárzó félprofilból, a segítő szándékot, a tenni akarást lehet leolvasni. Hány hasonló képpár van a hétköznapokban, és mennyi ilyennek voltam szereplője én is.

Ámbátor nagyobb izgalommal léptem be a következő apró terembe, ahol Caroline Hymes Portrait in Time című kiállítását rendezték be, majdhogynem emberi méretű portékkal. A művész nemrég fejezte be az egyetemet, fő inspirálójának Edward Munch-ot tekinti, bár ennek semmi nyomát nem fedeztem fel képein. A mini kiállítás témáját az 1930-as évek, magazin-, könyv- és műtermi fotói adták, amelynek létrehozásához az alkotó a saját családjának archívumát is felkutatta. Nők elveszett arcokkal, akikre megint csak az összeszorított ajakak jellemzők. Kezdem azt gondolni, hogy a kurátornak (feltéve ha volt) ez nem titkolt szándékaként fogalmazódott meg: bármely nőtípus esetén az erő és elégedetlenség szimbiózisa szerepeljen.

Tudja, Barátom, milyen végeláthatatlan kíváncsiság köt a portrékhoz, bármennyire is szeretném, csak egy történet rajzolódik ki a képből, egy szerepalak meséjébe bújhatok bele, miközben a valóság rejtve marad. Ezek a portrék a legkevésbé az arcot hangsúlyozzák. Eltűnt arcok nyomába lehet eredni, de inkább ennek csak a rideg valóságát mutatja ez a terem. A fehér hajú nő halovány vonásait, megbújva egy erős kontúrú férj mimikája mögött. Volt fehér maszk alá rejtett harlekin, egy fekete cseppel az arcán, miközben a kor legnagyobb sarkú cipőin egyensúlyoz. Az utolsó két kép: Masked és Unmasked. Az előbbit kettősség jellemzi. Egy gyerek által pingált fél arcot betöltő maszkot látok, ahol a mutatott szerep és rejtett profil egyszerre van jelen, mindehhez egy hétköznapi póz asszisztál. Nyilván nem lepem meg, ha a számomra legkedvesebb: a kezében maszkot tartó utolsó női portré lesz, aki arctalanságát inkább vállalja, mint felvett szerepét.

Talán nemsokára visszatérek ide, hisz utunk meglehetősen rövidre sikeredett, és nem sikerült felfedeznem a város további rejtett galériáit, hisz itt több idő és mecénás jut a művészetre, mint gondoltam.

Üdvözletem küldöm: Szofja