bezárnak

szobám falán kilincsek
bezárnak a túlra
én addig itt
most épp kellemes a klíma
hanyagság – apáról fiúra-
töményen akár a szesz
átfolyik rajtam
kilincsek bezárnak
tengelyeim: a padló
a plafon amik mentén
darabjaimra esem
álom portyázik a teraszon 

 

befogadás

virágok százféle illóolaja
– forró vízből a melegség-
lábaid akár kezeim feléd
nyílnak
a befogadás lány-ölének
sejtem mint végítéletét
mint repedést megérző házfal
átszel majd engem is ágyékod
minden felismerésben ott az összeomlás

 

szárazság

bőröm ez a ráncos ágy-huzat
szürkült mészréteg a lakás falán
felsértem
alatta érfolyosókon cirkál a hideg
már csak a rítus miatt főzök reggelente
kávét
a beleknek noha semmi perisztaltikája
s ha néha kimegyek a fényre
megszámolom kezemen a szemölcsöket
jóleső tudat hogy van ami belőlem szaporodik
eszembe jut minden este hogy a kutyának
aztán ki ad majd enni

 

Szabó Attila fotója