Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot.  Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! –  Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.

Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent beborított, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.

Egy szarka tolla volt, azt mondják…

Tarcsay Béla festménye. Kép forrása: http://www.tabart.eoldal.hu/