Harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt a hidraulikus présemen, mondja Hanta, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Túl zajos magány című Hrabal-adaptációjának főhőse, akinek még öt éve van a nyugdíjig, s aki Horváth László Attila hihetetlenül gazdag alakításában felmagasodik előttünk, miközben leszáll pincéjébe, hogy Rotterdami Erasmus, Hegel, Kant, Goethe, Schiller,  Schopenhauer, Nietzsche, Novalis, Sartre, Camus köteteinek szakadozott példányait összepréselje a vágóhídról származó véres papírszeméttel,  mialatt Jézus és Lao-ce gondolataival viaskodik, jóllehet tudja, látván a mocsokban rohangáló egérkéket, emlegetve a Prága alatti csatornákban élet-halálharcot folytató patkányklánok küzdelmét, hogy az ég nem emberséges, ám ő az maradt, hiszen egyetlen vágya van csak, hogy eljusson Görögországba, az európai kultúra szülőföldjére, ám ez a kívánsága sohasem teljesül, mert jönnek az új gépek, a termékeny masinák, a gigantikus bálákat összenyomó szörnyetegek, s Hanta ezekkel már nem akar dolgozni, az ő világa a pincemély, ahol még ki lehet halászni a megsemmisítésre ítélt remekművek közül néhányat, lehet szenvedélyesen, mániákusan olvasni, keresve a betűk között az értelmet, a választ a saját léte által föltett kérdésekre, ahol lehet emlékezni az emberekre, a szent kocsmára, az ivópultra támaszkodó boldog és boldogtalan, józan és részeg, vidám és kótyagos, fiatal és roskatag férfiakra és nőkre, az ezerszínű életre, a sikertelen szerelmekre, Mančinkára s az Auschwitz vagy Majdanek krematóriumainak kemencéjében füstté vált cigánylányra, aki nem akart mást, csak paprikás krumplit főzni lókolbásszal, s megrakni a kályhában lobogó tüzet, akivel egykor sárkányt eregetett, s aki attól félt, hogy egyszer csak a sárkány felrántja őt az égbe.

karádi2

Fotó: Karádi Nóra

Nézzük Hantát, amint áll pincéje lejáratának ajtajában, egy szál reflektor bágyadt fénykörében, s érezzük, hogy szemünk sarkában meggyűlik a könny, mert Hanta már szinte nem fikció, aki harmincöt éve bálázza a hulladékpapírt, nem irodalmi figura, hanem maga Hrabal; a színész eszköztelenül, pusztán jelenléte által avat be az író felismeréseibe, az egérszemek titkaiba, s már átérezzük a víziót, amelyben összepréselődik Prága, s vele együtt a világ, és ő, Hanta, akinek még öt éve van a nyugdíjig, ekkor mint Szókratész, mint Seneca, maga vet véget életének, s amíg hallgatjuk a bánatos csellószólamot, valami borzongás járja át a lelkünket, a katarzis fuvallata, amelyben – hála Ivo Krobot rendezőnek és Horváth László Attilának – megmutatkozik az élet totalitása: boldogsága, kegyetlensége és felemelő kegyelme is.

Fotó: Karádi Nóra

Fotó: Karádi Nóra