Velence, a vízre épült város kultúránk egyik legerősebb metaforája, ahogy lebegve küzd az idővel ott, ahol városnak nem is lenne szabad létezni, a múlandóság és az élet megtestesítője, ígéret arra, hogy van jövő. Velence kikötő, a határ Kelet és Nyugat, a Mi és az Ők, az Én és a Másik között. Velence múzeum, szalon és kirakat, kultúránk kirakata, csábít, de tükröződik a vásárló, a látogató arca is. Velence kirakat, mert Velence kalmárváros, spiritualitása, érzékisége árucikk, mely lakóinak életét, jómódját hivatott biztosítani. – Az Idegen vezető, Puskás István hivatása Olaszország, amikor ott van, fürkészi, amikor pedig itt, beszél és ír róla, magyarázza, magyarítja. Hatodik levél 

IMG_0595

Gondolom, egyetértesz velem kedves Ideális Látogató, hogy a nyugati világnak kevés baljóslatúbb, szomorúbb szava van a gettónál. Benne van történelmünk szégyene, tragikuma, az atyák hetediziglen kísértő bűnei, de benne vannak jelenünk égető, megoldhatatlannak tűnő problémái, s benne van a fenyegető jövő is. A gettó civilizációnk kudarcainak, a nagy eszmék hatástalanságának, ideológiáink folyamatos lelepleződésének élő emlékműve. Pedig lehetett volna másképp is, lehetett volna a tolerancia, be- és elfogadás, a békés egymás mellett élés metaforája is…

Ha beugrasz látogatóba karnevál idején, vagy a tengerparti nyaralás borongós napján, netán a hosszú hétvége kínálta pihenő-kiránduló időben, korántsem biztos, hogy elbarangolsz Velence azon része felé, ahonnan e szavunk ered, s ami mind a mai napig viseli e nevet. Pedig nem is esik messze a megszokott, biztonságos útvonalaktól, egész pontosan, a Lista di Spagnán elindulva az állomástól a Szent Márk tér felé, rögvest az első híd után balra találod. Az idegen tekintet talán nem fedezi fel sajátos architektonikáját, bár ha picit alaposabban szemügyre veszed a Guglie-híd mögötti épületeket, feltűnhet, hogy dísztelenebbek és jóval magasabbak a többinél.

IMG_0637

Aztán, ha mégiscsak arra visz a lábad, s betérsz az alig pár háztömbből álló negyed szívébe vezető sottoportego (kapualj-átjáró) alá, s a túloldalon kibukkansz az első calléba (sikátorba), s kevéssel odébb az első terecskére (campiellóra), ha konkrét pontokban talán nem is rögzítheted, de megérzed, hogy ez valami más hely, mint a város labirintusának többi részei. Húsz évvel ezelőtt ez a másság még rejtőzködőbb volt, s ezért még inkább rafináltabban hatott, ma már, hála a zsidó közösség, s a zsidó turizmus fellendülésének, sokkal nyilvánvalóbbá teszik a kóser éttermek, pékségek, a kegytárgy- és szuvenírboltok és a galériák. Ugyanazokkal a dekórumokkal van immár feldíszítve, s ezáltal beazonosíthatóvá téve, mint jóval fiatalabb pesti rokona. Persze a pityke alatt, a korunk által megkívánt erőteljes azonosító jelzések mögött ott van az organikus, a múltját magában hordó, s a figyelmes tekintet számára feltáró világ is.

IMG_0628

Na jó, most idegen vezetőd is demagóg módon egyszerűsít, rájátszik a ma minden gagyi, régen minden szép és autentikus volt klisére, mert ha van tér, amihez mindig is szorosan hozzátartozott az azonosítást szolgáló erőteljes jel, akkor a ghetto pont ilyen (de azért azt rögtön hozzá teszem, nem a modern diszkrimináció, a modern antiszemitizmus dolga volt ez, hanem azé a régi világé, ahol minden társadalmi, vallási, etnikai csoportot erőteljes, jól látható jelzésekkel azonosítottak-különböztettek meg. Gondoljunk csak a templomok hol szikár, hol dúsan burjánzó jel-apparátusára vagy épp a nemesi paloták kapuzata feletti címerekre.)

Így vagy úgy, ha ideje eljutsz, biztosan megérzed e tér sajátos hangulatát, hiszen a ghettóban (pontosabban a ghettókban, mert hogy három apró szigetecskéből áll a negyed) egyszerre kitágul és mégis zártabbá válik a városi tér. Nincs annyi sikátor, vannak tágas terek, nincsenek fényűző gótikus paloták, de vannak körbe álló, a tér belső világa felé forduló bérpaloták. Érezni, ez város a városban, befelé forduló, zárt világ. Hozza tehát a gettó-tér ma élő sztereotípiáit, s ha ezek alapján rekonstruáljuk a történetét, ha ebből kiindulva próbáljuk olvasni, megérteni, végül is nem tévedünk, nem járunk rossz úton, csakhogy édes keveset értünk meg, ha nem nyomozunk tovább.

IMG_20141127_153712

Ahogy lenni szokott, a történet nem is ötszáz évvel ezelőtt kezdődik, ez inkább afféle emblematikus dátum, kétségtelenül fontos pont, de érdemes röviden vázolni, hogyan is jutott el a lagúna respublikája addig, hogy 1516-ban rendeletet hozzon arról, hogy e helyütt telepedjen össze a város izraelita lakossága. A helyet akkor már hosszú ideje e néven illették, méghozzá azért, mert a XIV. században fémöntöde működött itt, s egy öntési eljárás terminus technicusa (gettare) tapadt meg rajta. A külvárosi telek pedig épp akkoriban szabadon, beépítetlenül állt, miután egy korábbi lakópark-projekt (nem csúsztatok, tényleg erről volt szó) szépen dugába dőlt azért, mert a két szomszédos plébános összekapott azon, kihez is tartozzanak (értsd, kit gyarapítsanak) az itt letelepedő lelkek. Zsidó közösségek akkor már több száz éve laktak a városban, méghozzá a kor európai viszonyai között páratlan békességben, nyugalomban, megkülönböztetve a keresztényektől, ez kétségtelen, de legalább tökéletes vagyon- és életbiztonságban, ami akkoriban az Alpokon túl egyáltalán nem volt magától értetődő, sőt.

E ponton azért szakítsuk meg egy pillanatra a történetet, hogy Velence dicsőségét zengjük. Nem az anyagi, katonai nagyságét, hanem azért a csodás társadalomét, ami még mai viszonyaink, fogalmaink szerint is szinte zavarba ejtően toleráns volt. Merthogy nemcsak a zsidók éltek itt békében a keresztényekkel, de a muzulmánok, a mórok is. Rémlik, ugye, Shakespeare? (Egyszer talán mesélek arról is, mit tudhatunk ma a velencei mór legendájából…) Gondolj csak bele, kedves Ideális Látogató, milyen gyönyörű hely, milyen irigylésre méltó közösség volt az, amely a maga legreprezentatívabb terében, a Canal Grandén helyet adott a törökök kereskedőházának akkor, amikor javában vívta meccsét a Levante feletti uralomért. Nota bene, Sztamulban a fényes porta után a második legpompásabb rezidenciája a velencei követnek volt, aki többszáz fős kolónia élén állt az oszmán fővárosban. Nagyon más világ volt az, de ebbe most sajnos nem tudunk belemenni. Röviden csak annyit, hogy akkor még a háborúk, a vallási különbségek ellenére a két világ, Kelet és Nyugat még emberszámba tudta nézni a másikat (hogy ide hogy került a gyaur, hitetlen kutya, ezt most nem tudom kifejteni, de ha érdekel, szólj, adok szívesen olvasnivalót, ahol tájékozódhatsz.)

De, tegyük hozzá, miközben északabbra vidáman irtotta egymást protestáns és katolikus, itt a különféle keresztény felekezetek is meg tudtak férni egymás mellett. Csak van abban valami, hogy a biznisz, a piac, legyen bármennyire is aljas, mohó, kizsákmányoló (folytasd a sort kedvedre), mégiscsak hatékony eszköz tud lenni a pacifikálásban, a különben egymás torkának eső közösségek közötti egymás mellett élés kimunkálásában.

IMG_0593

Amikor a XVI. században a legkeresztényibb spanyol zsidóüldözések, és részben a török elől ide menekült zsidók száma jelentősen megnövekedett, ami azért szült némi feszültéget a közösségben, a várost irányító atyák úgy döntöttek, egy helyre, egy negyedbe telepítik az izraelitákat. Az életüket, igaz, szabályok közé szorították, például kapukat kellet felállítaniuk, házaikat nem díszíthették, azaz nem reprezentálhatták gazdagságukat, de legalább békében, biztonságban élhettek. Mellesleg e szabályok legalább annyira védték is őket az örök emberi butaságtól irigységtől, mint amennyire korlátozta életüket. Ma a regulákat nem tudjuk nem diszkrimináló rendelkezésekként nézni, de megint gondoljunk csak bele, a kolostorok nem hasonló helyek voltak? Vagy a felekezeti-etnikai hovatartozást jelezni hivatott öltözék-elemek nem rokonok-e a különféle egyházi rendek, nemesi háznépek, társadalmi csoportok kötelezően alkalmazott dresszkódjaival? Nyilván, a sárga csillag borzalmas árnyékában nekünk nagyon másképp hat ez, mint amit akkoriban jelentett.

E ponton azért vissza is fogom a régi korok dicséretét, mert nyilván az sem volt tökéletes, makulátlan világ, csak talán érdemes belegondolnunk, hogy mai tapasztalatainktól, reflexeinktől picit távolabb lépve, nagyon is más képet kaphatunk róla. Arról a múltról, amiben nem voltak eleve elrendelések, determinációk, amiben bőven benne volt annak lehetősége, hogy a gettó nem a kirekesztésnek, a másik alávetésének, a saját és az idegen közé húzott fal-drótkerítésnek, hanem az elfogadásnak, a szabadság egymás mellett, egymással termékeny szimbiózisban élő kis szigeteinek szimbóluma legyen. Mi lenne, ha ebből próbálnánk tanulni a jövő építésén ügyködve? Hm, mit szól hozzá, kedves Ideális Látogató?

A szerző fotóival