Most belépek az ötvenhatos terembe,
és a sarokban fekszel infúzióra
kötve, még kábán a méregtől, szakszóval
intoxikáltan, így mondta az orvos, szép
fiatal nő, külsőre egyetemista,

ott fekszel a sarokban, a félig nyitott
vécéajtó mellett, a hipó és a húgy
förtelmes elegyében, de hát ismered,
túl jól ismered a frissen takarított
intézményi vécék jellegzetes szagát,

infúzióra kötve, még kábán, nyolcvan
tabletta Frontin rettenetével fekszel,
gyomormosás után, sárgán, csapzott hajad
egy tincse szád sarkába tapadt, ajkadon
hab, rászáradt hányadék, a félig átélt

halál mocska, és most látom, orrod alatt
van néhány sötétebb pihe, zsebkendővel
törölgetem a szád, az állad, a nyakad,
a cső belefúródik duzzadt karodba,
hogyan foglak ezután kívánni, mi lesz

köztünk az ágyban, meggyötört alkarodban
hová úszik a gyöngédség, és mi marad
belőled, mivé bomlik a tested önként
elszenvedett rabságod füstkamrájában,
és látsz-e majd engem, ha kinyitod szemed

itt, az öngyilkos-kórházban, kikötözött
karral, te drága, nézel csak, nézlek, tudsz-e
majd beszélni hozzám gyomormosás után
tíz órával, mire emlékszel, mit őrzöl
rólam, hogyan tömörítesz költészetté,

ha felébredsz végre a sarokban, és már
ittál néhány korty teát, és kivittelek
a vécére pisilni, és lassan, félve
hátrálok a hajad, az alkarod nézve –
most kilépek az ötvenhatos teremből.

 

Szabó Attila fotója