„Minden a hallgatásba tart.
Tenger akar lenni.”
(Feloldódás)

 


ughy_setakMikor megérkezett a postai csomag Ughy Szabina Séták peremvidéken című verseskötetével és letettem a konyhaasztalra, eszembe jutott a hasonlat, amit a szerző honlapján találtam valamikor: kortárs irodalmat olvasni olyan, mint aranyat mosni.

Kicsi kötet koppant az asztalon.

Vajon csak, mert kemény a borítója? Forgatom a könyvet: először a kötés, a kötet tipográfiai sajátosságai, illusztrációi (Szabó Zsófia munkái) vonják magukra a figyelmemet. A belső oldalakon bizonytalanul futó, megtört, keskeny fekete vonalak, amik mintha repedések lennének a papír fehér felszínén. Mintha minden feketeség, a betűk is, a rövid, legtöbbször csak pár soros versek is ezt a hallgatag fehér felszínt sértenék fel.

„A vers nem tesz egyebet, mint felrajzolja a papírra a hiány és a csend határait, s láthatóvá teszi a hiányt” – olvastam egyszer Benda Mihálytól egy Tatár Sándor költészetéről szóló tanulmányában. Benda Mallarméra hivatkozik, mikor a vers vizuális megjelenésének, a fehér részek, a „csendből szőtt burkok” (Mallarmé fogalmaz így) fontosságáról beszél. Azt hiszem, a Séták peremvidéken esetében (kötet-) tartalom és (kötet-)forma ebből a szempontból mutatja fel a legtökéletesebb összefonódást.

A Séták peremvidéken legjobban sikerült versei ugyanis a csendtől, valaminek az elhallgatásától, ki-nem-mondástól súlyosak. A kötet hangjától idegen minden „egyenes beszéd”, vakmerő megszólalás, megnevezés: a versek legtöbbször egy el nem beszélt trauma, szorongások forrásának körülírásai, úgy, hogy az elhallgatás módozatai, a kimondás körülírásai adják a versek legfőbb esztétikai és érzelmi erejét.

De nem csak a kimondást járják körül a szövegek, maga a megszólaló lírai én is, a beszélő szubjektum is küszködik önmaga körvonalazásával, meghatározásával. A kimondás és az önmeghatározás nehézsége, melyek az egész kötet erőteljes tartalmi motívumait adják, már az első, kötetnyitó versben megjelennek: „Kinek vagyok a szája / hogy helyette fújjam a levest, / s hazudjak újra, / mikor ő igazat mondani gyenge?” – kérdez a lírai alany a kötet elejére helyezett Ki helyett című versben. A lírai én egy sajátosan metafizikai pozícióból szólal meg: egy saját testtapasztalatától elidegenedett, szinte testtelen, vagy test mögül beszélő ént, érzékeihez és cselekedetihez való viszonyában bizonytalan hangot szólaltat meg.

Ha valami az enyém / az csak a látvány, amíg látni engedi magát”– fogalmaz egy későbbi versben (Catania) ugyanez a hang. A Háló ciklus versei közül a Nyugalmi tömeg, Az utolsó metró, a Túl és a Szelfi című verseket ugyanez a radikálisan transzcendens gondolkodás teszi emlékezetessé: a beszélő én olyan távolságokat tart fenn a tárgyi világtól, hogy annak pusztulásához is elsősorban esztétikailag viszonyul: „Szép, ahogy a pusztulásban is / ott van a megtartó szándék” (Szelfi).

 

A ki-nem mondás, az elhallgatás erőteljes képiség révén nyilvánul meg a szövegekben. Ha a megnevezés és a pontos kimondás nem is tétjei ezeknek a szövegeknek, Ughy Szabina képei művészi fotók pontosságával mutatnak rá a fájdalomra:

„Az ágy lábán emelkedik a csönd,
opálos, félelemmel teli szavak húznak.
Hogy mondjam el, tudok róla,
meglestem öreg titkodat.
Kettőnket árulnám el, ha most szólnék,
és mintha megérezné, villanyt olt.
Aludj jól, cinkostársam,
hallgass velem, üvegszilánk a tóban.”
(Süllyedés)

 

A hallgatás, ami a Séták peremvidéken kötetből ars poeticaként körvonalazható, nehezen kivitelezhető és nyilvánvalóan önellentmondásos költői program. Ughy Szabina ott kezdi (ha ugyan egy második kötet még kezdésnek nevezhető), ahol a költészetről való gondolkodás végállomáshoz érkezik. Mert „minden a hallgatásba tart”, mégis, költőként beszélni kell. Ha azokra a súlyos csendekre gondolok, amiket a versek, a sorok és a szavak közötti fehér részek őriznek és adnak át az olvasónak, azt kell mondjam, sikerrel oldotta meg ezt a paradoxont.