Panka kutya

Panka kutya mondta, hogy ő nem dekonstruál, inkább megeszi azt a beteg galambot. Meg is ette. Jóllakott pofájával lefeküdt az aszfaltra és remélte, hogy nem kapja el a betegséget a szürke madártól. Panka kutya a galambokat szárnyas patkányoknak tartotta, és így is közelített hozzájuk. A szürke galamb a füvön ült, Panka kutya sunyin mögéje lopózott, nagy mancsával hirtelen csapott rá a fejére, majd bekapta a szájába, megcincálta a tollait és eltörte a nyakát. Aztán visszaköpte a galambot a földre, orrával beletúrt a halott madár mellkasába, kiharapott belőle egy nagy darabot, majd kiette a zsigereit. Aztán leharapta a galamb farktollait, és a madár vérző mellére köpte. Lenyalta a halott állat szeméről a hályogot, a csőrével kipiszkálta a fogai közé ragadt zsigerdarabokat. Szájába vette a galamb gesztenye méretű fejét, a metszőfogával ejtett egy kis lukat a koponyáján és kiszívta az agyvelejét. Ráült a madárra, kilapította, aztán a fejére tette, és kalapként hordta. A galamb vére a fejéről a szemébe csorgott, kipislogta, az orrába csorgott, kifújta, a szájába csorgott, lenyelte. Mikor megunta az új fejfedőjét, lerázta a fejéről az alvadt vértől mocskos állatot, és a fejét, csőrrel előre, betolta a fenekébe. Futkosott az udvaron, riszálta a tomporát, a halott madár meg repült utána, fejével a Panka kutya lukában. Mikor ezt is megunta, kinyomta a galamb fejét a fenekéből, és visszatoszogatta arra a helyre, ahol megölte.  Zilált tollait lenyalta, életet lehelt a szemébe, hasra fektette, hogy ne látszódjon a mellkasán tátongó seb. Mintha élnél, mondta Panka kutya a halott madárnak. Mindeközben kárörvendett, ami nem volt Panka kutya legjobb tulajdonsága. Panka, ez nem a legjobb tulajdonságod, mondtam. Oszt akkó mivan, mondta.

 

Koncert

Intek és pöccintek, és megkezdik a vonósok, a csellók, a hegedűk és a brácsák, belépnek a fúvósok, pöccintek megint egy aprót, szépen zúg a zenekar, kár, hogy nem tudom, mit játszanak. Suhintok kettőt a pálcával, a fejem fölé emelem, minden jól megy, valaki szólózik, valami szépet. Hajlongani kezdek, hogy lássák rajtam, hogy teljesen átadom magam annak, amiről nem tudok semmit. A zongorista rossz dallamot játszik, vagy ez egyébként is ilyen dal, nem tudom. Gondolkodni akarok, hogy tudjam, mit játszunk, de nem gondolkodok, hanem az egyik hegedűs arcát nézem, grimaszol, nagyon koncentrál, nagyon látszik. Én is grimaszolni próbálok, nem annyira, mint a hegedűs, végül azért összejön egy szép kis grimasz, ami úgy képzelem, elég jól illik az arcomhoz. Egy kis ideig még az arcomon hagyom a grimaszt, szétnézek, hogy mindenki láthassa, aztán leolvad rólam, de nem aggódom, majd lesz másik. A kürtöst hallgatom, ismerős a dallam, a pálcával pöccintek felé egyet, és a másik kezem feltartott hüvelykujját mutatom felé. Úgy tűnik, ez zavarja, mert grimaszol, rákiáltok, hogy hajrá, és grimaszolok én is, egyre jobban megy, úgy érzem. Elfárad a karom, leeresztem, erre a zenekar elhalkul, és mindenki abbahagyja a zenélést. Ne, ne, ingatom a fejem, csak a kezem fáj, játszatok nyugodtan valami szépet, de nem értik, bólogatok, nem értik. Csönd van, kínos csönd, taps sehol, de én nem kínlódok, mert végre nem fáj a karom. A zenészek mind grimaszolnak, ingatják a fejüket, én bólogatok és megpróbálok úgy grimaszolni, ahogy ők grimaszolnak, de nem jön össze, túl sok a grimasz, ezért felkiáltok, hogy rajta, de nem történik semmi. Próbálok gondolkodni, hogy most melyik dal következhet, de azt sem tudom eddig melyik dalt játszották, úgyhogy felhagyok a gondolkodással. Helyette énekelni kezdek, a tavaszi szelet, vagyis csak dúdolom a tavaszi szelet, mert a szövegéből csak annyira emlékszem, hogy virágom, virágom. Csukott szájjal dúdolok, alig hallom, rájövök, hogy a hang nem jut el az ajkaimon túlra, kinyitom a számat, és úgy énekelek. A virágom, virágomat énekelem, újra és újra, hátha valaki csatlakozik hozzám. A hegedűs a hangszeréhez kap, a nyakához emeli, de aztán leereszti a kezét, és inkább grimaszol, a csellista pedig a nyakkendőjét igazgatja. Virágom, virágom, énekelem egyre hangosabban, aztán abbahagyom, mert ennek így nincs értelme, nem szép a hangom. Megint gondolkodni próbálok, de már nem a dalokról, hanem arról, hogy tulajdonképpen mit  keresek itt, nem ismerős senki, és arra jutok, hogy nem tudom. Ez már fél siker, jut eszembe, grimaszolok a fagottosra, aki grimaszol rám. Elénekelem a már minálunk babám két sorát, annyira emlékszem, de senki nem énekel velem. A hegedűs feláll, és eljátszik egy szép dalt, ami nagyon ismerős, magas és mély hangokból áll, és az egyik rész különösen megható. Megpróbálok belegondolni, hogy milyen megható dolog történt már velem, de nem jut eszembe semmi, nem is hatódok meg, úgyhogy grimaszolok a hegedűsre, aki a dallam közepén befejezi a játékot, és visszaül a helyére. A karom már nem fáj, veszem észre, úgyhogy felemelem a pálcát, és suhintok vele egyet, de nem történik semmi. Rázogatom a pálcát, kopogtatom vele a kottatartót, de a zenészek nem zenélnek, csak grimaszolnak tovább. Még mindig kopogtatok, lekopogom egy dalnak a ritmusát,  nem tudom melyik dalét, de biztos vagyok benne, hogy van olyan dal, aminek a ritmusát kopogom. Befejezem a kopogást, de továbbra sem történik semmi, hátra fordulok, teltház van, és azt mondom, hogy köszönjük a türelmet. A nézők grimaszolnak, elénekelek nekik egy dalt, amiből csak annyira emlékszem, hogy a dal végén az van, hogy csuhajla. Aztán meghajolok, de nem tapsol senki, csak én tapsolok, és lemegyek a színpadról. Bemegyek az öltözőbe, lerakom a pálcát a tükör előtti asztalra, és belenézek a tükörbe. Nem gondoltam, hogy így nézek ki, de jól nézek ki, úgyhogy nem gondolkodok. Fekete frakk van rajtam, az alatt fehér ing, és a nyakamon csokornyakkendő. A hajam nem ősz, pedig úgy gondoltam, hogy az. Barna, dús és kócos, a szemem pedig zöld. Megint elénekelem a dalt, amiben csak a csuhajlára emlékszem, közben nézem a tükörben, hogy hogy énekelem a dalt, és jól énekelem, a csuhajlánál grimaszolok, de nem nagyon. Felkapom a pálcát, megigazítom a hajam, megint megnézem magam a tükörben, még mindig jól nézek ki, és kimegyek az öltözőből. Keskeny folyosón vagyok, nem emlékszem rá, hogy pontosan hol, megindulok előre. Az egyik falon meglátok egy kijárat táblát és egy nyilat, ami arra mutat, amerre megyek. Csuhajla, és megyek tovább. A falak okkersárgák, emlékszem, hogy a falak több helyen is okkersárgák, biztos ez az egyik ilyen hely. Egy  barna ajtóhoz érek, lenyomom a kilincset, és az ajtó mögött egy ugyanolyan folyosó van, mint amin eddig mentem. A folyosó fala okkersárga, és a falon egy tábla lóg, amin azt írja, hogy kijárat, és a kijárat alatt egy nyíl van, ami az ellenkező irányba mutat, arra, amerről jöttem. Van ilyen, emlékszem rá, hogy ilyen dolgok biztos vannak. Megfordulok, és megindulok vissza. Átmegyek a barna ajtón, végigsétálok a folyosón, az öltöző elé érek, benyitok az ajtaján, de már nincs bent a tükör, és nincs bent az asztal sem, csak  falak vannak, és ezek a falak is okkersárgák. Megindulok arra, amerre visszafelé jöttem, és leülök a padlóra. Innen mindkét kijárat-táblát látom, és mindkét nyíl oda mutat, ahol ülök. Csuhajla, a helyemen maradok, a lábaimat kinyújtóztatom, a karom ernyedten lóg a testem mellett, a pálca kiesik a kezemből a padlóra. Megmozgatom a fejem, ropog a nyakam, ellazítom a vállam, és veszek egy mély levegőt. Visszatartom a levegőt, gondolkodni próbálok, de nem jut eszembe semmi. Sorban elénekelem az összes dalt, amire emlékszem, és a dalokkal együtt lassan kiáramlik belőlem a levegő.

 

Szabó Attila fotója