elszakitvaKováts Judit második regénye sajátos folytatása a 2012-ben megjelent első regényének, amennyiben ezúttal is a nemzeti emlékezetben különlegest státuszban lévő történelmi kort választott tárgyául. A „különleges státusz” persze legalábbis suta kifejezés, hiszen az elbeszélés mindkét kötet esetében a hivatalos emlékezési stratégiában jellemzően felejtés alá vont eseményekre fókuszál. – Bódi Katalin kritikája Kováts Judit Elszakítva című regényéről (Bp., Magvető, 2015)

Míg a Megtagadva esetében a második világháborúnak a polgári lakosságra gyakorolt tragikus és elhallgatott következményeit választja tárgyául, nevezetesen a katonák által megerőszakolt, kiszolgáltatott asszonyok és lányok tragédiáját, addig az Elszakítva a második világháború végére jogfosztottá váló felvidéki magyarok abszurd élethelyzeteihez lép közel. Mindkét regény a hétköznapi ember szemszögéből próbálja hozzáférhetővé tenni a huszadik századi történelemnek azokat az eseményeit, amelyek a hivatalos emlékezési stratégiákból, a nagy kulturális narratívákból kimaradtak, s legfeljebb, ha a különféle célú mikrotörténeti kutatásokban (nőtörténet, kisebbségkutatás, helytörténet stb.), illetve a családi emlékezetben maradt nyomuk. Kováts Judit azon döntése tehát, hogy az általa felkutatott „kis” (mert hétköznapi, mert az eseménytörténet szempontjából érdektelen) történeteket nem a tudományos műfajok valamelyikébe zárta, hanem a regényt választotta közlési formaként, számos esélyt ad a múlttal való számvetésre. A regény ugyanis képes arra, hogy dinamizálja a politikai-hatalmi döntések lecsapódásának szétgyűrűző hatásait a polgári lakosságban, a társadalmi rendben, a családokban, az egyes emberek életpályájában, választott hőseivel pedig nem engedi az olvasót távolságot tartani az adott történelmi korszaktól, amely ettől kezdve elsősorban történeti antropológiai szempontból, vagyis az ember mint olyan története miatt válik hirtelen majdhogynem sajáttá. A perspektívaváltás mindazonáltal rendkívül nehéz, mintha a részből kellene megtapasztalni az egészet, az egyetlenből a teljest: ez csak annyiban teljesülhet, ha lemondunk a nagy narratívák szintetizáló karakteréről s a szinte véletlenszerűen kiemelt hétköznapi hősök sorsában élünk át valami egyetemest, ami Kováts Judit regényei esetében a hatalomnak való kiszolgáltatottság és a szabad akarat folyamatos megkérdőjeleződése.

Úgy vélem, hogy a szerző nem véletlenül próbált ki a második regényében új elbeszélő formát, s ez nem csupán azzal magyarázható, hogy az Elszakítva alapját egy lassan kibomló szerelmi történet adja, aminek szükségképpen két szereplője van, így a Megtagadva önéletírás-jellegű narrációja esetlegesen korlátozta volna a cselekmény kibontakozását és a regény tereinek dinamikus kidolgozását. A Megtagadva narrációja annyiban ugyanis szükségképpen nem tud elszakadni az emlékirat és az önéletírás hangsúlyozottan nem irodalmi diskurzusától, hogy Somlyói Anna első személyű, lineáris elbeszélése azzal a beszámoló jelleggel követi végig életeseményeit a második világháborúban, a kelet-magyarországi falu közegében, amely Polcz Alaine Asszony a fronton című vallomásos kötetéből is jól ismert. Az interjúk sokaságából megteremtett főhős elbeszélése azonban – többek között az önreflexió hiányából is fakadóan – hiányérzetet hagyott az olvasóban, amennyiben az a regény világteremtésének dinamizmusait kereste a kötetben. Az Elszakítva mindentudó elbeszélője intenzívebb módon képes a terek megteremtésére és bejárására: az erdőszegi Engelhardt Kinga és a hernádfalvi Wildner András összekapcsolódó történetén keresztül a felvidéki magyaroknak a történelmi fordulatok diktálta élethelyzetei képesek dinamizálódni. A fókusz közelítő és távolító is egyben: az elbeszélés egyszerre próbál vállalkozni a történelmi-politikai háttér bemutatására és az egyéni élethelyzetek apró részleteinek megrajzolására. Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye a közelmúltban hasonlóképpen használja fel a történelmi regény műfaja adta lehetőségeket, amennyiben a hétköznapi emberek világa irányából tesz kísérletet a századforduló, az első világháború és a trianoni döntés utáni Magyarország sorsfordító eseményeinek rögzítésére. Két orvos főhősének váltakozó naplóbejegyzései finoman kirajzolják az egyéni sorsok legmélyére hatoló történelmi fordulatokat. Kováts Judit regényében ugyanakkor a főszereplők tudatába is behatoló mindentudó elbeszélés fentebb említett kettős fókusza sokszor feszültséget okoz, amennyiben a narrátor a történetírói-dokumentáló diskurzust szükségképpen ötvözi a lélektani vagy éppen a biografikus elbeszélés aprólékos eljárásaival.

Amennyiben hibaként rónánk fel a regénynek ezt az elbeszélői következetlenséget, ami egyébiránt a narráció kompaktságát is veszélyezteti, méltatlanul kétségbe vonnánk a kötet és a szerző eddigi szépírói életművének rendkívüli feladatvállalását, ami egyértelműen az emlékezés morális felelősségét tűzte ki célul. A hivatalos nemzeti emlékezési stratégiák szükségképpen és végeredményben méltatlanul sematizálják a 20. századi történelmi fordulatok elbeszélhetőségét, szűkítik az emlékezés tárgyát képező események körét, Kováts Judit kutatásai és regényei a kommunikatív emlékezet mozgósításával viszont képesek rámutatni a történelmi események elnyomó árnyékában lezajlott egyéni tragédiákra. Számomra olvasóként a regény magánterei, a Felvidéktől Budapestig, Tiszalöktől Felvidékig kitáguló speciális közterei, a szimbolikus és a valóságos határok konfliktusai, illetve a szereplők különleges élethelyzetei voltak lenyűgözők, ezekben a szakaszokban tudott az elbeszélés magával sodorni, lenyűgözni és megrendíteni. A második világháború lezárásával induló elbeszélés azonnal felforgatja a békeidőként elgondolható időszakról való tudásunkat: a felvidéki magyarok számára a Beneš-dekrétumok kihirdetése nemcsak a tulajdonuktól és a jogaiktól való megfosztást, hanem egyáltalán létezésük (anyanyelvük, kultúrájuk, szabadságuk) kétségbe vonását jelentette. Ennek igazi fájdalmát és következményeit a regényben az Engelhardt és a Wildner család életének apró és éppen ezért megrázó részletein keresztül tudjuk megtapasztalni, ahogyan lassú bizonyossággal elveszítenek minden teret és tulajdont, ami korábban szimbolikusan az otthont is jelentette számukra. A pusztuló birtok, a hatóságok által belakott kúriák, a gazba fulladó kert melankóliája visszafordíthatatlan veszteséggé formálódik, de a családokat, a szerelmeket és egyáltalán a személyiség integritását összetartó remény rendkívüli erővel képes kiutat keresni a folyamatosan termelődő csapdahelyzetekből: „A majori lakás falán áthallatszik a tehénbőgés, ennek ellenére Rády Marietta a héjában sült krumplihoz és az aludttejhez is ugyanolyan akkurátusan terít, mintha a kúria nagyebédlőjében lennének, s a vacsora végén férje is ugyanazzal a hanyag eleganciával veti keresztbe a lábát az ütött-kopott tonettszéken, mintha a szalon foteljébe telepedne. Cigarettát sodor magának és feleségének, aki kecses mozdulattal hajol a láng fölé. Szemmel láthatóan élvezik a szertartást, egyik kezükben cigaretta, a másik a szék karfáján pihen, közben felváltva sorolják, milyen könnyű lesz átmenni a határon, a magyar iskolába beilleszkedni, s egyáltalán, a nagyvárosban boldogulni.” (76.)

A regény fordulatai, a szereplők áldozatvállalásai és szembeszegülései a rájuk szabott sorsokkal – amennyiben a narráció vállaltan igazodik a történelmi események közismert részleteihez – végül nem tudják felülírni a tények megváltoztathatatlanságát, kibúvók, okos és igazságos megoldások nem sietnek főhőseink megmentésére. A kafkai abszurd élethelyzeteit idéző életpályákból a regény végére érve Kinga magára maradásában egyértelműen kikristályosodik a női létre való fókuszálás kiemeltsége, amit lehetségesen csak utólag olvasunk vissza a teljes történetbe. Kinga édesanyja, András édesanyja, Hensel Zsófia szakácsnő, Médi néni, illetve maga Kinga is az eltűnő férfiak hiányában kényszerül újrateremteni világuk határait. A regény egyik utolsó színtere, a lőcsei múzeum ezért is tekinthető szimbolikusnak – Kinga itt válik önfenntartóvá és itt ébred rá az emlékezés felelősségének felismerésével a folytatás lehetőségeire: „Ugyanaz az út és ugyanaz a játék minden reggel a múlttal, s az öreg múzeumkapu is mindig ugyanúgy csikorog, amikor belép rajta. A levendulaszínű levélpapírból, amit nagymama rózsafa szekreterében talált, van még pár darab. Ideje válaszolni Gerlindének.” (397.)

Kováts Judit, Elszakítva, Bp., Magvető, 2015.