Alázatosan elázott hajó a válaszúton

— Almásy Aladár képe alá/mögé —

 

Papírhajó balról be.
Az öbölbe érve nő a közegellenállás.
Mikor partot érez és megremeg, mint a hasfal,
négy világtáj felé van hányingere.
 
A szél légcsavar-lábai
hiába kavarnak kommersz hullámokat,

csak titkok sodrása: emitt sziklakolonc, túlnan
vadregények. Kalandnak immár kevés.

Szívében csend horgonyoz.
A látvány idegpályáin a lemenő-felmenő

Nap vakító szilánkjai. Egy láthatatlan tűre szúrva,
örökölt ösztön-iránytűben ráng a lényeg.

A szabadságnál nincs nagyobb
biblia. Választani: „a tenger feneketlen gyomra”,
vagy a zártosztály, kadétegyenruhával álmodó.
Mikor partot érez, lassan megremeg.

Van téboly, ami tiszta ész a szemnek.

 

 

Civiliter mortuus

 

november
bangitalevelek sodródnak
lerongyolódott fák közt imbolyog a fény
árnyak tekerednek kopott kőpadokra
celofánba burkolózik a lehellet

egy férfi
részeg vagy elnyomta az álom
mint egy hamuszobor magába roskad
félúton felejtett kezében ködöt szorongat
mellén napilapot zizgel a szél

a férfi
egyre mozdulatlanabb
olvasás közben érte a szívroham
pár tétova oldalpillantás tanácstalan arcok

szánalom vagy csak üres kíváncsiság

itt járt
N. N. — ismerte valaki?
felismeri? sietnek az emberek ki
érne rá ilyenkor hamar esteledik hamar
árnyak tekerednek kopott kőpadokra

látszólag minden változatlan

 

Új világ

 

Már tíz perce voltam a víz alatt
                         ködraj ragadta el fantáziám
                         dobhártyámra
ismeretlen hangok rakódtak
a hullámok mint a szél

                                                                 zúgása
                                                                 figyelmem
finom szálú homály szórta szét
körülöttem a fény apró pikkelyei
                         a tenger kék volt vagy talán
                                                                 vörös
                                                                 nem tudom
amikor új barátaim vidám farkbólintással
                          üdvözöltek
                          körülvettek
            és tudtomra adták hogy immár
            közéjük tartozom
Azért még néha zavarnak a kopoltyúim

 

Installáció

A tér két tetszőleges pontja,
mint két természetes vonatkoztatási test köré
mágneses mezőt von az ördögi képzelet.
A többi már alkémia:
infravörös cirruszfelhők, síkmágia,
fémvonalas színkép, szabad szemmel
                          láthatatlan elmozdulás.

Pneuma spiritualis.

A testek közelednek, egymásnak csapódnak,
utóbb fellép a rendellenes viselkedés,
működik a taszítás öröknek tetsző törvénye is:
szinte pulzál a köréjük kevert elektromos csend.
Két összeakaszkodó csillagszobor.
A szűntelenség jelképei.
             Kétegy-kiterjedés.
Mesterséges léptékkel növekvő álom-erőtér.

Majd egy óvatlan mozdulat a keverőgépen
és felbomlik a kép előre betáplált ritmusa,
szétfolynak a színek, a komponált tér
villanásnyi idő alatt darabjaira hull,
és két videoszobor
emberízű csókban olvad össze.

 

 

Szabó Attila fotója