A főleg forgatókönyvíróként ismert Black ezúttal minden eddigi munkájának jellemzőit összegyúrta a Rendes fickókba. A Halálos fegyver, Az Utolsó cserkész és a Durr, durr és csók szerzője most az akciófilmek és a krimik műfaji jellemzőit olvasztotta egybe, és egy olyan anti-detektívtörténetet helyezett el az 1970-es évek Los Angelesébe, ahol a hangsúly nem a rejtély feloldásában, sokkal inkább a Black által megteremtett (vagy népszerűvé tett) műfajok külsőségein van. Az alapvetően különböző karakterek között húzódó komikus feszültség, az akciófilmek attrakció jellege, és az anti-detektívtörténetek felfejthetetlensége jellemzi Black legújabb – szám szerint harmadik – rendezését, amely nem hibátlan, de kétség kívül a hollywoodi alkotó eddigi legjobb filmje. Venyercsán Dávid kritikája.

03fick

A film egyik jelenetében, amikor a két nyomozó végre sínen van, döntés elé állnak: a rejtély megoldása két irányba vezethet, és az „áldozat”, illetve az „elkövető” szerepei nem egyértelműek. A vita hevében a Russel Crowe által alakított Healy egy anekdotával vázolja fel a szituációt, melynek lényege, hogy az éremnek két oldala van, sosem egyértelmű, hogy ki az elkövető, s ki az áldozat. Társa, March türelmesen végighallgatja, majd levonva a következtetést kifakad: mi értelme van anekdotákkal ködösíteni a lényeget, ha egyszerűen ki is mondhatjuk a tanulságot. A Rendes fickók pedig ebben a szellemben használja fel a buddy cop, az (anti)detektív és az akciófilmek műfajait: nem ködösít, nem próbál a nyomozás egyes momentumai közé valamiféle tanulságot bezsúfolni, csupán szórakoztatni akar. Vegytisztán, sallang nélkül, felhasználva a fent említett műfajok minden bazári eszközét. Shane Black filmje pedig maximálisan képes ezt véghezvinni, ugyanis a Rendes fickók már-már zavaróan szórakoztató film, amely, habár egy idő után lefárasztja a nézőt, képes megmutatni azt, hogy filmes kereteken belül hogyan kell a végtelenségig lejáratott zsánereket a szórakoztatás oltárán feláldozni, mely során a néző átélheti a film mint műfaj egyik sokszor elfeledett hatását, a nevetést.

A ’70-es évek Los Angelese kitűnő terep a különböző detektívtörténetekhez: a hippikorszak eltűnőben, a diszkók világa folyamatosan terjeszkedik, miközben a drogfogyasztás és a szabadság utáni vágy tombol. Ebben a miliőben dolgozik March, a magánnyomozó, aki egy eltűnt lány után nyomoz, miközben próbálja feldolgozni felesége halálát, és a maga módján igyekszik gondoskodni tizenéves lányáról. A minden piti ügyet elvállaló, és az ügyfeleket kendőzetlenül lenyúló March a nyomozás során összeakad Healyvel, akinek éppen ellenkező megbízatást kell teljesítenie: le kell állítania mindenkit, aki meg akarja találni a lányt. Főhőseink azonban kénytelenek összeállni, ugyanis a szigorú erkölcsi kódex szerint dolgozó Healy megtudja, hogy Ameliát több bérgyilkos is keresi. A történt ezen a ponton – a krimiknél megszokottan – a végtelenségig bonyolódik: rejtélyes halálesetek, titokzatos, mindenre elszánt bérgyilkosok, a ’70-es évek pornóiparának orgiái hálózzák be a cselekményt, amely, habár nem követhetetlen, de éppen annyira bonyolult, hogy keretbe terelje a film humoros fogásait.

02fick

 A humor pedig széles palettán mozog: a nyelvből, testből, műfajból eredő gegek egész sorozatából áll a film, amelyek elfogadása próbára teheti a nézőt, ugyanis a film egy idő után egyszerűen túlburjánzik. Hiába működik remekül a Gosling-Crowe páros, a film gyakran egyszerűen túl sok ingert szabadít a nézőre, ami egyszerűen elfárasztja, vagy egyenesen taszíthatja is, arról nem is beszélve, hogy a Rendes fickók gyakran átmegy színtiszta burleszkbe, mind az események terén, mind pedig a karakterek szintjén. Ez a vonulat pedig nem mindig áll jól a filmnek, és gyakran kilóg a felhasznált zsánerekből, úgy, hogy nem magát a műfajokat fordítja ki, csupán olyan elemeket helyez beléjük – ráadásul folyamatosan –, amelyk nem feltétlenül illeszkednek hibátlanul.

Black ezen kívül képtelen megidézni a korszakot. A ’70-es évek Amerikája sokunk előtt ismerős terep lehet, hiszen a hozzá tartozó helyszínek, figurák és a belőlük áradó életérzés számtalan irodalmi, filmes vagy zenei művön keresztül belénk ivódott. Pozitív példáért nem is kell olyan messze mennünk, hiszen Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét néhány évvel ezelőtt filmesítette meg Paul Thomas Anderson. Mind a regény, mind a film remekül tudta átadni/felidézni a korszakhoz kapcsolódó elemeket, a bűnügyi történet pedig finom misztikumot tudott szőni az amerikai nagyváros köré, így a műfaj (anti-detektívtörténet) és a helyszín összefonódott. A Rendes fickók esetében azonban néhány jellemző elem (ruházat, márka, helyszín, zene stb.) felvillanásán kívül semmilyen formában nem érződik a korszak, néhány történelmi esemény végkimenetelének kifigurázásán kívül nem válik a történet szerves részévé, csupán egy díszlet, amely gond nélkül variálható marad.

Mindezek ellenére a Rendes fickók legnagyobb érdeme a fentebb említett máznélküliségben keresendő. Black és írótársa, Anthony Bagarozzi az anti-detektívtörténetek azon elemeit ültette át a vászonra, amelyek a színtiszta, kertelés nélküli szórakoztatást segítik elő. Habár a rejtély önmagában fenntartja az érdeklődést és kellően fordulatos, nem annak megoldása a film mozgatórugója, csupán áthatja a filmet, és képes beleilleszteni, továbbá egybe tartani a folyamatosan záporozó poénokat. Az, hogy az ilyenfajta humor működik-e, abszolút nézőfüggő, ám a Rendes fickók igyekszik a lehető legszélesebb közönséget lefedni, és tud több lenni egyszerű, zsigeri hatásra hajtó burleszk-szerű helyzetkomikumok felvonultatásánál. Ha mást nem is, a ’70-es évekhez fűződő szabadságérzetet képes megidézni, hiszen ahogy a fentebb írt jelenet tanulsága is megmutatja, minek követni a krimi műfajának minden szabályát, ha csupán szórakoztatni szeretnénk. A Rendes fickók pedig csupán az érem ezen oldalára koncentrál, amit pedig teljes mértékben meg is tesz. Elvégre mi másért mennénk manapság moziba?